Fitz Jenő (szerk.): A magyar pénzverés kezdete című konferencia előadásai, amelyek a Székesfehérvári Alba Regia Napok keretében 1973. május 14-én hangzottak el - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 21. (Székesfehérvár, 1975)
Bónis György: István király törvényeinek pénzbüntetési rendszere
ISTVÁN KIRÁLY TÖRVÉNYEINEK PÉNZ lít'NTETÉSI RENDSZERE Gergely toursi püspök a Frankok Történetében elmond egy esetet, mely az 580-as években egész Tours városát felkavarta. Hosszan elhúzódó, számos áldozatot igénylő vérbosszúról van szó, ennek csak az utolsó szakaszát akarom felidézni. Annyi véront ás után Siehar és Chramesind, az ellenfelek, békére és barátságra léptek egymással. Egy lakoma alkalmából Siehar a bortól megrészegedve ezt mondta barátjának: „Nagy hálát érdemiek tőled, szeretett testvérem, amiért agyonvertem rokonaidat, mert az ő vérdíjuk révén van tele házad arannyal és ezüsttel.’’ Erre Chramesind ezt gondolta: „Ha nem bosszulom meg rokonaim halálát, nem érdemiem meg, hogy ezentúl férfinek nevezzenek.” Eloltotta a lámpákat, és kettéhasította Siehar fejét(*). Ez a felfogás sokáig élt a primitív népek körében. Ezért már a korai germán törvények, a „népjogok” is arra törekedtek, hogy a bosszút korlátozzák, és a jóvátétel (compositio) rendszerét állítsák a helyébe. Meg is határozták az egyes sérelmek pénzbeli értékét. A frank királyság kényszerrel is igyekezett az ellenfeleket a kibékülésre rávenni : erre kellett törekednie a comesnek is. A békeszerződésben nemcsak az emberélet árát, a vérdíjat vagy a jóvátétel összegét kötötték ki, hanem az államnak járó békepénzt (fredits) is. A germán ember vérdíja általában 160 solidust tett ki, a szabad franké 200-at, de ebben a fredus is benne foglaltatott ('-). Egyik pénzösszeg sem volt igazi pénzbüntetés. A bosszú rendszere őseinknél is fennállott. István király nem tiltotta el kifejezetten, de törvényeiben kiiz-KÖVIDlTÉS SZTK- Szent István Emlékkönyv. Kp., 1938, I— II. 1 (1) G. Radbruch - H. Gwinneb, Geschichte des Verbrechens. Stuttgart, 1951, 20. (2) H. Conrad, Deutsche Rechtsgeschichte. I. Frühzeit und Mittelalter, Karlsruhe, 2. Auf!. 1962, 168 — 169. dött ellene, amikor végrehajtásának egyes módjait: a kardrántást, a gyújtogatást, a házratörést szigorú büntetés alá vetette. Csak a mérgezőkkel és megrontókkal szemben tett engedményt, akiket a sértettnek és rokonságának kezébe adatott, hogy „secundum velle eorum” ítéljék meg őket; ez is feltételezi azonban, hogy valaki más már megállapította a cselekményt. (I. 84.) Annál jelentősebb szerepet játszik a jóvátétel; természetesen hangzik el a törvényekben, hogy a „hitvesölő kibékül az asszony rokonaival,,” (I. 15), a nőrabló az elrablóit leány családjával (I. 27.). Az emberölő tetemes összeget fizet, amelyből tíz pensa „az arbitereknek és közbenjáróknak” jut (I. 24.) Mindebből látható, hogy az egyezkedés egy még nem egészen elfojtott családi—nemzetségi bosszú helyébe lép a közhatalom támogatásával. De számszerűleg már többnyire a királyi tanács határozza meg a jóvátétel összegét, akárcsak a germán népjogok(3). Pénzbüntetésről azonban csak akkor beszélhetünk, ha a pénzösszeg nem a sértettnek jár elégtételül, nem a közvetítőknek szolgálataik fejében, hanem az államnak a jog megsértéséért. Istvánnál ez is mejelenik, mint az államalapítással járó egyik forradalmi újítás, amely a behajtására képes hatalmat is feltételezi. Mik a pénzbüntetés pénznemei, mik az összegeid A szakirodalom ismert eredményeit ismétlem meg. Ott. ahol a pénzfizetést valóban büntetésnek foghatjuk fel, az összegeket 8 cikk állatpénzben, tinóban állapítja meg. (I. 15, 17, 21, 25. 27, 35, II. 4, 6.)(4). Egyetlen cikk, a ház felgyújtását büntető, említi a bajor solidust, ezt is átszámítja tinóra (I. 32); ez a cikk kétségtelen átvétel a Lex Baiuvariorumból (5 ). Két, illetve az utalásokkal együtt négy cikk számol pensában. (3) Bonis Gy., Szent István törvényének önállósága. Sz, 1938, 457-459. (4) Huszár L., Szent István pénzei. SZIE, II. 339. (5) Madzsar I., Szent István törvényei és a Lex Baiuvariorum. TörtSzle, 1921, 66 — 68.
