Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 4. 1688 - 1848 - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 16. (Székesfehérvár, 1979)

Kerényi Ferenc: Székesfehérvár magyar nyelvű színészete a XIX. század első felében

tesse az ország képviselőit.”2^ Az alapvető célt, a törvénycikkbe foglalható állandósítást, országos pártolást azonban nem sikerült elérni, a rendi sérelmeik körülbástyázására készülő követek és felsőtáblai tagok csak 15 év múlva, 1840-ben jutottak el a Nemzeti Színház sorsa feletti pozitív repdelkezésig.

Székesfehérvárott a következő években, sőt évtizedekben magyar és német vándortársulatok fordultak meg, több-kevesebb rendszerességgel. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy Fejér megye színházvezetési gyakorlata nem veszett kárba: 1828-ban öt dunántúli megye (Vas, Zala, Győr, Sopron és Veszprém) közösen támogatta a Kisfaludy Sándor művészeti vezetésével működő, Dunántúli Színjátszó Társaság néven szereplő csapatot. Fejér még évekig küszködött a hátrahagyott csődtömeg felszámolásával (kötegnyi akta tanúskodik erről a levéltár anyagában), ezért nem találhatjuk a pártolók sorában, de a Pelikán-fogadó színháztermét a dunántúliak is gyakran látogatták. A körzetesítés gyakorlata így megszilárdult, és lehetővé tette Közép-Dunántúl és a Duna-Tisza köze zömmel magyar lakosságú mezővárosainak anyanyelvi műsorral való ellátását.

Az 1830-as évekre a vándortársulatok országszerte differenciálódtak. A jelentősebbeknél előrehaladt a színészi munkamegosztás: énekeseket, táncosokat foglalkoztattak. A kis- és középtársulatok, amelyek általában 5—15 tagból álltak, erre nem voltak képesek, és a közönségért folytatott harcban alulmaradva lassan kiszorultak a nagyobb városokból. Ők prózai műsorukat csak zenebetétekkel tudták élénkíteni, meg alkalmi látványosságok (élőkép, görögtűz, melodramatikus megoldások) beékelésével. Jelentőségük abban rejlik, hogy a falvakba is eljutottak és itt új közönségréteget fedeztek fel. Fehérvárott, lévén színházterem és zenészek, többnyire a rangos együttesek fordultak meg. A kisebb csapatok kudarcára szemléletes példa Balog Istváné, aki 1818-ból ismert a városban, 1836-ban, amikor egy kistársulat élén jelent meg újra, második előadását sem tudta már megtartani, s azonnali továbbvándorlásra kényszerült, noha vásár idején érkezett és játszott.20 21

A prózai és a zenés profil kérdésében éles harc robbant ki, az ún. operaháború, amelynek tollcsatáiban nem kisebb személyiségek hallatták hangjukat, mint Bajza József, Fáy András, Nyáry Pál. Valójában a közönség színházba szoktatását célzó szórakozásigény és a közönség nevelésére szolgáló eredeti drámairodalom helyes arányainak kialakításáról folyt a vita. Ma már világosan látjuk, hogy a kettős törekvés egyidősen kellett. A 20 000 lakosú Sékesfehérvárott 1841-ben is csak száz bérletest lehetett toborozni, a lakosság 0,5 százalékát; holott a város ezer polgárt és több mint ezer kézművest számlált falai között. Ilyen közönségviszonyok mellett nem csodálható, hogy éppen innen származik az országossá terebélyesedett vita megoldási lehetősége, támaszkodva a körzetesítés továbbfejlesztett gyakorlatára: „Az e városban mulató budapesti színésztársulat olyan egyezségre lépett a Füreden lévő, kassaival, hogy a két együttes jelesebb tagjai hetenként felváltva Fehérváron és Füreden lépjenek fel” — írja a Honművész 1837-ben. így jutott a város a kassaiak révén néhány operaelőadáshoz, például Rossini Szevillai bor bél y-ához és T a n c r é d-jához. Hasonlóképpen figyelemre érdemes ugyanezen divatlap Telegdy nevő levelezőjének 1840. augusztus 22-én kelt tudósítása, amelyben Komlóssy dalszínésztársulatának előadássorozatáról számol be: „...íróink ne vitatkozzanak hosszasan arról: árt-e a dalmű nemzetiségünknek? — hanem inkább írjanak mentül több nemzeti operát, s bizonyos vagyok, miképpen a nemzeti nyelven, nemzeti ízléssel, nemzeti zene kíséretében elő20. Hazai és Külföldi Tudósítások, 1825. II. 19. sz.

21. BALOG ISTVÁN naplója. (Makó, 1928.) 38.

129