Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 4. 1688 - 1848 - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 16. (Székesfehérvár, 1979)
Kerényi Ferenc: Székesfehérvár magyar nyelvű színészete a XIX. század első felében
Az újévi prológus nem túlzott: anyanyelvi színjátszásunk valóban megszületése pillanatától kezdve küszködött léte alapellentmondásával. A színház, ez a jellegzetesen polgári kulturális tényező nálunk a nemesi ellenállási mozgalom eredményeképpen vált hivatásossá 1790-ben. A forradalmas Franciaországtól való félelem, az ellene meginduló háborúk gazdasági érdekei együttesen eredményezték a híres nemesi szalmaláng-lelkesedés kihúnytát, a rendek érdekszövetségét Béccsel. Ezért maradt szükségszerben és tragikusan magára az a politikai szervezkedés, a magyar jakobinusok mozgalma, amelynek jelszavaiban először kapcsolódott össze a polgári haladás és a nemzeti függetlenség kettős kérdésköre. 1795 májusában a Vérmezőn lehullott Martinovicsék feje, s rá egy évre megbukott Pest-Budán az első magyar színtársulat. Városlakó, polgári, állandósuló közönség híján Thália maga kényszerült felkeresni publikumát mezővárosokban, nemesi kúriákban, a német színészettel versenyezve, tőlük sokat is tanulva. A magyar színjátszás 1795 után a történelmi feladat Scyllája és a lehetőségek Charibdysze közé került. Egyrészt: az 1820-as évekig újabb politikai mozgalom nemesi bázis nélkül, polgárság híján nem szerveződhetvén, fejlődésünk kettős követelménye elsősorban kulturális térre, főként a nyelvkérdés területére tevődött át, és ennek egyik hadszínteréül — mint versünk is utalt rá — a színház kínálkozott. Másrészt: a vándorlás körülményei, a naponta-hetente változó játszóhelyek, a szegényes feltételek színdarabban, színészben, díszletben, jelmezben, a sok helyről toborzódott közönség változatos elvárásai —, aligha segítették gyors és egyenletes fejlődésre hivatásos színjátszásunkat, amely éppen csak hogy elvált iskolai, műkedvelő, alkalmi elődeitől. Viszonylagos megállapodottságról, több éves tartózkodásról azokból a városokból és időszakokból van adatunk, ahol és amikor az állandó polgári közönség pótlására vagy kiegészítésére szélesebb társadalmi összefogás jött létre. Az imént szóltunk a nyelvkérdés primátusának okairól. Ennek, mint minimális programnak a talaján már az 1810-es évektől néhány városban olyan időleges kulturális érdekegyesítés született, amely lehetővé tette Pest, Fehérvár, Kolozsvár, Kassa, Buda páréves színháztörténeti korszakainak tettre válását. Székesfehérvár esetében — most már a számba vehető előzményeket vizsgálva — nem állott rendelkezésre erős, követlenül folytatható hagyomány. Az iskolai színjátszás előadásainak láncolata 1759-ben megszakadt, a jezsuita rend föloszlatásával megszűntnek tekinthető, s a város püspöki székhellyé való előlépésével (1777) sem éledt újjá. (1820-ban a cisztercita gimnázium diákjai a hivatásos színjátszás hatására játszottak — egyetlen alkalommal.) A martonvásári Brunswick-kastély arisztokrata műkedvelésének és a megye területén élt népi színjátszásnak vannak ugyan nyomai, de — bármilyen hálás következtetések adódnának ebből — nem színezik számottevően az előzmények összképét. Jelentősebb és a reformkorban is folyamatos a német társulatok ismételt vendégszereplése, akik télen vagy vásárok idején Budáról, Pécsről, sőt Zágrábból is elvetődtek a városba.3 A lassan fővárosodó Pest-Budához közelfekvő Fejér megye pártfogói szerepe akkor kezdődik, amikor — 1807-től — a Duna-parti Rondellában ismét magyar társulat játszik. A megyei válaszadások fejlődése szépen rajzolódik elénk. 1808-ban még csak kedvező válasz készül Pest megye köriratára, 1810-től azonban évenként ismétlődő és 2 2. KA VER J. : A nemzeti játékszín története I. (Bp. 1887.) 553. — CENNER M. : Magyar színészet Székesfehérvárott és Fejér megyében. (Szfvár, 1972.) 9. 120
