Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 3. Török kor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 15. (Székesfehérvár, 1977)
Hegyi Klára: A török közigazgatás és a magyar városi autonómia
Hegyi Klára A TÖRÖK KÖZIGAZGATÁS ÉS A MAGYAR VÁROSI AUTONÓMIA Magyarország középső területeit a hatalma csúcsán álló oszmán birodalom hódította meg, és az újonnan szerzett magyar tartományok életének megszervezését a nagyszulejmáni törvénykezés, és a még nagyszerűen működő közigazgatási gépezet végezte el. A kialakult berendezkedési formát és annak változásait három tényező kölcsönhatása alakította. Az első a betelepülő török rendszer, a második a helyi magyar adottságok, a meghódított keresztény lakosság helyi szervezetei, jogszokásai, kapcsolatai és életkörülményei voltak, amelyeket évszázados múltjuk és mély gyökereik miatt már lehetetlen volt felszámolni. A törökök nem is törekedtek erre, ehelyett ezeket az örökölt adottságokat rendszerükbe beépítették. A harmadik összetevő a török birodalom európai területén egyedülálló, speciálisan magyarországi politikai és katonai helyzetből következett. Ez a tényező a megcsonkult de fennmaradt magyar királyság anyagi és katonai ereje volt, a magyar nemességnek az a törekvése, hogy visszaszerezze befolyását az elvesztett területek lakossága fölött, és a török kormányzatot a hatalom megosztására kényszerítse. A másfél százados török uralom változásait leginkább azon mérhetjük le, hogy a három összetevő közül mikor melyik a meghatározó. A 16. század végéig katonailag is, a diplomácia területén is, a török volt a kezdeményező és eldöntő fél. A királyi kormányzat és a nemesség még csak megindította a harcot a hatalom megosztásáért, elsősorban a kettős adóztatás gyakorlatának elfogadtatásáért, számottevő közvetlen befolyását a meghódított terület népe fölött még nem szerezte vissza. A lakosság helyi szervezetei tovább éltek és funkcionáltak, de működésük még nem lépte túl a török hatóságok által megszabott és engedélyezett kereteket. A török közigazgatás helyi szervei még egyenletesebben oszlottak meg a hódoltság területén, mint a 17. században, s naég fennállt egy olyan berendezkedés lehetősége, amely elsődlegesen a polgári közigazgatás feladatait szolgálta volna. A 17. század elejétől az arányok fokozatosan eltolódtak. A tizenöt éves háború nemcsak a török katonai nimbuszt tépázta meg, de a belső bomlás első jeleit is a felszínre hozta. Megmásíthatatlan gyakorlattá vált a kettős adózásnak az előző században kialakult rendszere. A török fél elismerte a területén lakó nemesek kiváltságait, és lemondott arról, hogy közigazgatási szervei a legfontosabb kérdésben, az adószedésben, közvetlenül érintkezzenek a meghódított lakossággal. Kötelezték magukat arra, hogy adószedőik nem lépnek be a falvakba és városokba. Az adófizetést és egyéb ügyeket a települések választott vezető testületé intézte a török szervek székhelyén. A századforduló tájékán az utolsó olyan városokból is kivonultak a török polgári tisztviselők — elsősorban a kádik — amelyekben nem volt helyőrség (Ráckeve, Kecskemét). Ezzel végéhez ért egy folyamat, amellyel a törökök berendezkedése egyértelműen a hadászati szempontoktól vált meghatározottá, s elsősorban a katonai megszállás és folyamatos adószedés biztosítására törekedett. A mohamedán népesség azokba a helységekbe tömörült, ahol erődítés volt és katonaság állomásozott. Ezekbe telepedett a katonaság szükségleteit kielégítő iparos és kereskedő népesség, és a közigazgatási szervek is. Ahol nem volt helyőrség és hozzá csatlakozó mohamedán polgári lakosság, ott közigazgatási szervekre sem volt szükség. A hadászati szempontok 85
