Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Bónis György: A székesfehérvári törvénynaptól az "ország szabadságá"-ig
Bonis György A SZÉKESFEHÉRVÁRI TÖRVÉNYNAPTÖL AZ „ORSZÁG SZABADSÁGÁIG” Dürrenmatt történelmi komédiájában, „A nagy Romulus”-ban ezt a jelszót adja a nyugat-római birodalmat megdöntő germánok szájába: „A szabadságért és a jobbágyságért!”1 Micsoda torz írói grimasz, milyen kiáltó anakronizmus! El akarja képeszteni azt a polgári közönséget, mely úgy tanulta az iskolában, hogy a liberalizmus szabadsága a jobbágyságot eltörlö 1789. augusztus 4-i nyilatkozattal kezdődik; a két fogalom kizárja egymást, jobbágyság és szabadság összeférhetetlen. De ha jobban átgondoljuk, talán nem is olyan groteszk ez a jelszó, talán nem lehetetlen megkeresni a szabadságot a feudalizmusban. Most ezt a feladatot tűzzük magunk elé, nem véletlenül éppen Székesfehérvárott, amelynek sok kapcsolata volt a magyar rendi államban kiteljesedő libertas regni-vel, az „ország szabadságával”. A kérdés tehát így hangzik: Volt-e szabadság Magyarországon a javaközépkorban, a rendi ország Mohács előtti virágkorában? Mielőtt a választ megkísérelném, sietek megjegyezni, hogyan nem akarok felelni a kérdésre. Mint nagy magánjogászunk, Grosschmid mondotta, itt „kétfelé kell óvatoskodnom”. Az egyik zsákutca a magyar nacionalizmus jogtörténetírásának az a — csökevényesen ma is élő — tétele, miszerint a magyar valamilyen csodálatosan szabadságszeretö nép, s ebben minden más nációt felülmúl, talán csak az angolt kivéve. A Wenzel, Hajnik és — főként — Timon tollán nagyra nőtt, a tankönyvek és a sajtó útján a századforduló közvéleményében meggyökerezett nézet szerint a magyar „alkotmányos szabadság” Etelközre és a vérszerződésre nyúlik vissza, első tételes megállapítását a pusztaszeri „nemzetgyűlésnek” köszönheti, majd a világon páratlan „szent korona tanában” testesül meg.1 2 Alig kell szót vesztegetni rá, hogy az etelközi vérszerződés pontjai századokkal későbbi találmányok, a pusztaszeri gyűlésen még Anonymus szavai szerint is azt szabták meg őseink, „miként szolgáljanak a vezérnek és előkelőiknek”,3 a koronatan pedig egyike a középkori Európa politikai elméleteinek.4 Ha a Magna Carta mai kommentátora elismeri, hogy a nevezetes oklevél beleillik az európai analógiák sorába, „nem valamilyen szigetországi géniusz terméke”,5 akkor mi sem büszkélkedhetünk inkább sokat emlegetett jogi géniuszunkkal. A másik zsákutca egy, a felszabadulás utáni magyar történetírásban elhatalmasodott felfogás követése, a központosítás mértéktelen magasztalása lenne. Kétségtelen, hogy a feudális anarchia, az erőszak és az ököljog uralma minden további fejlődés 1. F. DÜRRENMATT: Drámák. (Bp. 1967) 25. 2. L erre ECKHART F. : Jog- és alkotmánytörténet. A magyar történetírás új útjai c. kötetben (Bp. 1931) 269—320, és DEGRÉ A.: A magyar jogtörténetírás keletkezése és fejlődése a dualizmus korában (Bp. 1968. a Dunántúli Tudományos Intézet Értekezések 1967—1968 című kötetében). 3. SSRH I. 83. 4. Vö. M. HELLMANN (hrsg.): Corona Regni. Studien über die Krone als Symbol des Staates im späteren Mittelalter (Weimar 1961). 5. J. C. HOLT: Magna Carta. (Cambridge 1965) 22. 83
