Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Mándoky K. István: A Hantos-széki kunok
a keleti forrásokban és az orosz évkönyvekben is fennmaradt a neve. Az egykor hatalmas déloroszországi kun törzsszövetségnek csak egy része költözött be Magyarországra, illetőleg a Balkánra, Olténiába, nagyobb részük a déloroszországi területeken maradt, jórészt az ő utódaik az ott élő kipcsak—török népek, más részük pedig eloroszosodván a kozákság kialakításában játszott nagy szerepet. A kunok a meggyérült lakosságú országban igen nagy erőt jelentettek, Magyarországnak csaknem harmada volt a birtokukban. Különösen katonai szempontból voltak jelentősek, XV. Béla, V. István, IV. (Kun) László, III. András, majd Károly Róbert és Nagy Lajos igyekeztek lehetőleg minél jobban a kun haderőre támaszkodni, sőt az is előfordult nem egyszer, hogy a magyar király egyedül a kunok könnyűlovasságában bízhatott. E fontos szerepüknek köszönhető, hogy nomád életmódjukat bejövetelük után még olyan sokáig meg tudták őrizni, nomád hadviselési módjukat ugyanis csakis nomád társadalmi berendezkedésük mellett gyakorolhatták, s jó ideig a királyok főként csak ezt várták tőlük. Noha befogadásuk fő feltétele a kereszténység felvétele és az állandó letelepedés volt, egyik sem ment simán és azonnal. A katolikus hitre térítés, különösen pedig az egyházi adóztatás annyi ellenkezést váltott ki belőlük, hogy még névleg sem sokan lettek keresztényekké, sőt, talán ennek tudható be, hogy a reformációnak már a kezdetén valamennyien kálvinistákká lettek.8 Végleges megtelepedésük is nagyon lassan következett be. Bár feudalizálódásuk már a XIV. század derekán megindult, állandó jellegű településeik csak a XV. század első felében kezdtek kialakulni a korábbi téli szállásokból. Az egyes kun törzsek, illetőleg nemzetségek egy-egy körzetben letelepedett csoportjai alkották később a székeket, úgyhogy a hat kun törzsnek megfelelően idők múltán hat kun és egy jász szék alakult ki: Zentheltszék, Kolbáz-szék, Halas-szék, Mizse-szék, Kecskemét-szék, Hontos-szék, illetőleg a jász Berény-szék.9 10 11 E kun székek egyike, a Hontos vagy Hantos-szék. Fejér megyében feküdt, a besenyők földjének szomszédságában, attól északi-északkeleti irányban és többé-kevésbé azonos nagyságú területen. A kunok Fejér megyei szereplésének még semmi nyomán nem találjuk a bejövetelük körüli időkből származó eddig ismert oklevelekben, így az 1279. évi, a kun kiváltságokat először rögzítő, nevezetes oklevél sem szól arról, hogy a kunoknak a Duna jobbpartjánál is lennének települési területeik.1« A kunok ottlakását — korábbi adat nem lévén erre vonatkozóan — csak a XIV. századtól fogva tudjuk bizonyítani, annak is a végéről, 1399-ből származik — Györffy György szerint — a legelső adat.11 Károly János viszont úgy tartja, hogy a határozottan Fejér megyei kunokról szóló legelső oklevél „a budai káptalan 1407. május 17-én kelt levele, melyben Buthemer, jakabszállási kun kapitány unokái, Péter és János részére Lajos király 1343., Tamás vajda 1343. és Miklós nádor 1343. évben kelt és öregatyjukra, Buthemerre vonatkozó oklevelet átírja”.12 * Ha ebben az oklevélben szereplő helynév valóban a később Hontos-szék néven ismert kun kerület egyik szállására vonatkozik — és nem a Tisza— Duna közi azonos nevű helységgel kapcsolatos —, akkor az oklevélből kiderül, hogy Buthemer valószínűleg a XIV. század elején született, illetőleg az 1340-es évek táján már az illető szállásnak kapitánya volt. Bár nincsenek rá okleveles bizonyítékaink, egyes vélemények szerint Hontos-szék területére valószínűleg a XIII. század végén jártak át a kunok legeltetni a mai Kiskunságból.18 8. GYÖRFFY I.: A kunok megtérése: Prot. Szemle 34 (1925) 669—681. 9. V. ö. GYÖRFFY GY.: op. Cit. 272—275. 10. GYÁRFÁS I.: A jász-kunok története II. 439— 440. 11. V. ö. GYÖRFFY GY. : op. cit. 275., ahol a 219. lapalji jegyzetben ezen adat kiadási helye is meg van adva: KAROLY J.: Fejér vármegye története. V. 304—5. 12. KAROLY J. ; op. cit. I (Székesfejérvár 1896) 190. Az oklevél kiadva: GYÁRFÁS I.: op. cit. Ili 552—553. 76
