Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)

Székely György: A székesfehérvári latinok és vallonok a középkori Magyarországon

flamandból érthető meg, a textiliparral függ össze és az érintkező rue sur les Foulons-nal. Szárításra felakasztott dolgok helye volt ez az utca Gobert szerint, s ott volt is flamand utca a XIV—XV. századig. Mindez a XV. századi hagyománynak azt az alkotórészét gyengíti vagy semmisíti meg, hogy magyarok ott élte jelezte, visszavándorlása mutatta volna az utat a vallonok Magyarországra vándorlásához. A hagyomány harmadik elemét, a Wazon liégei püspök (1042—48) alatti éhínséget, amely három egymásra következő aszályos év nyomán 1044-ben még emberevésben is. kulminált, az újkori történetírás elfogadta.6

Csóka J. Lajos és nagyjában Balogh Albin ténynek vette liégei telepesek Magyarországra költözését az 1040-es években. A vallonok 1050 óta gyakori Magyarországra Vándorlását vallotta Jakubovich Emil. Feltételes módon fogadta el, vélekedésként Zolnay László azt a liégei hagyományt, amely XI—XIII. századi vallonoknak nagyarányú magyarországi áttelepüléséről emlékezik meg. Szlovákiára nézve Alzbeta Gácsová a XI. századtól számolt franciaországi, itáliai ’vendégekkel’. Mindenesetre vallonokról is szó lehet, hiszen a XI—XII. században az ilyen kereskedők a posztókereskedelmet délkelet felé is kiterjeszteni törekedtek. Ennek során kereskedőik éppúgy eljuthattak Magyarországra, mint az itáliaiak.7

Bármennyire hiszünk is abban a lehetőségben, hogy a vallon bevándorlás hozzákapcsolódott egy-egy nagy nyugati megrázkódtatáshoz vagy főpapok onnan Magyarországra kerüléséhez, lényegesebb alapnak tarthatjuk a gazdasági motívumokat az áttelepülésiben. Ezt igazolja, hogy míg az első két típus esetében bizonytalan értékű, vitatható hitelű forrásokra vagy éppen kombinációkra vagyunk utalva, addig az elvándorlásra egykorú, nem egyszer jogbiztcsító tartalmuknál fogva feltétlenül hitelt érdemlő forrásaink vannak. Ilyen esiet fordult elő 1103-ban, amikor Anselmus szabad ember elrendezve Magyarországra menését, Stavelotba érkezett, s az oltárról megkapva 12 1/2 márkát, a Bra helységben apátsági hűbérként birtokolt egyházat mind a maga, mind fiai nevében visszabocsátja Folmar apát kezébe, örökösei nevében is lemondva a hűbérről, hogy a szerzetesek nyerhessék Vissza a javadalmat, amelyet Albricuis, Anselmus atyja idején tőlük vontak el. Az eset körülményei: a végleges lemondás és. az utódok nevében rendelkezés mutatják a családostul történő áttelepülési, elvándorlást. Egy 1124-ben — az esettel kapcsolatban — folyó vitából még világosabbá válik, hogy Anselmus fiaival együtt ment Magyarországra. Ekkor azonban Cuonon staveloti apát lezárhatta a kérdést: addigra ugyanis mind Anselmus, mind fiai meghaltak, mielőtt visszatérhettek volna. így a brai egyház a szerzetesek kezén maradt. Az esetből világosan kirajzolódik, hogy egymást követő nemzedékek telepedtek meg Magyarországon, akik ingóságaikkal és a feladott hűbérbirtok fejében kapott pénzzel érkezhettek az új hazába. Az ügyleti típushoz hasonlót jegyeztek fel az 1148. év kapcsán: bizonyos Hezelo, aki Magyarországra mentében

6. Anonymi (P. Magistri) Gesta Hungarorum. Scriptores Rerum Hungaricarum. Ed. E. SZENTPÉTERY I (1,937) 110; R. P. POULLON S. J. : Historia Leodiensis, per episcoporum et principum seriem digesta 1/1 (Leodii 1735) 178, 223 és II/l (Leodii 1736) 27; Aegidii Aureavallensis Gesta Episcoporum Leodiensium. Monumenta Germaniae Historica. Scriptores ed. G. H. PERTZ XXV. 70; hangerei; hanguiner; hangen — hongrei, Hongrée T. GOBERT: Liège à travers les âges. Les rues de Liège 3 (Liège 1926) 262—266; L. TORFS: Fastes des calamites publiques survenues dans les Pays-Bas et particulièrement en Belgique, depuis les temps les plus réculés jusqu’à nos jours. I. Epidémies. Famines Inondations. (Paris-Tournai 1859) 164. Ezt az adatot MARIE-LOUISE FANCHAMPS liégei egyetemi tanársegéd volt szíves rendelkezésemre bocsátani, akinek ezúton mondok köszönetét.

7# K. DINKLAGE: op. cit. 282; CSÓKA J. L.: Clunyi szellemű volt-e a magyar egyház a XI. században? (Bp. 1943) 30; SSRH I (1937), ill. JAKUBOVICH E. jegyzete; ZOLNAY L.: 125<6— 1956. Emléklap Esztergom második megalapításának hétszázadik évfordulóján (Bp. én.) 10; ZOLNAY L.: Az esztergomi latinusokról. Annales Strigonienses I (1960) 156—157; A. GÁCSOVA nézeteire ld. Pfehled éeskoslovenskÿch dèjin. I (Praha 1958) 129.

48