Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)

Székely György: A székesfehérvári latinok és vallonok a középkori Magyarországon

vallonoknál is elhalványult és ezért Liègeben kérték a városi tanácsot, hogy forgassák át a régi krónikákat a részletek felderítésére. Az esetet megőrző krónikás szerint ez a kutatás igazolta, hogy a magyarországi vallonok ősei családostul és Liègeben élt magyarokkal a liégei tartományból egy ottani nagy éhínség miatt mentek 1042/1052-ben Magyarországra. Ezt hivatalosan a püspökkel igazoltatták is Liègeben. Ebből megtudjuk, hogy a hagyomány szerint éhező magyarok (és németek) telepedtek meg előbb Réginhard püspöksége alatt a liégei fejedelemségben 1029-ben, és ott Liègeben, Huyban és még három városban az érsek lakóhelyet (vicum) adott volna nekik, amelyet a XV. században vicus Hongrorum-nak hívtak, míg a liégeiek — az ottani magyarokkal együtt — Magyarországra Wazon (Waso) uralma alatt (1042—1048) kerültek. Itt a magyar király adott nekik hasonlóképpen lakóhelyeket, sok falvat töltöttek meg Magyarországon, amelyeket ott gallica loca néven neveznek. A hagyomány magvából, annyit nagyra kell értékelnünk, kiderül, hogy még a XV. században is (1447-ben, ill. más krónikások szerint 1493-ban) emlékeztek arra, miszerint korábban több helységben éltek vallonok Magyarországon. Azt azonban alább valószínűtlenné tesszük, hogy már a XI. században nevezhették volna e telepeket a Gallicusok falvainak, gallicus falvaknak. Ellenben lehet, hogy az Olaszfalu, Olaszi helyneveket a XV. században fordították így vissza a magyarországi vallonok közléseiből. A hagyomány értéke tehát bizonytalan, mégis jelentékeny.5

Túlértékelnünk azonban ezt a hagyományt nem szabad. Szemmel látható ugyanis, hogy azt a terjedő humanizmus korában több hagyományelemből, illetve helyrajzi értelmezésből alkották meg. Ennek egyik mozaikköve még a X. századi magyar kalandozásokkal kapcsolatos. Erre a régi jezsuita történetíró, Foüllőn utalt, aki a magyarok lotharingiai pusztításait feltérképezve felsorolja Maestrichtot, a Hesbaye vidéket és Liège külvárosait. Foullon szerint ehhez a csapáshoz tapad a liégei városi utca ’Hungária’ neve a Meuse mellett, ahol az Maestricht irányába elfolyik. Foullon felfogása tulajdonképpen kritikai, ha a liégei krónikás felfogáshoz viszonyítjuk. Valójában azonban egyben etimologizáló is a felfogás, hiszen szemelláthatóan a Meuse mellett húzódó liégei Quai de Maestricht keresztutcájáról van szó, amely a Hongrée nevet viseli. Foullon kritikai magatartását az is mutatja, hogy olyan írót — Gilles d’Orvalt — idézett a Réginhard alatti eseményekre, aki szerint a püspök munkára vonta azokat, akik koldulni szégyenlettek. Ezt Foullon a nagy ínségre vonatkoztatja, amikor Réginhard 1200 szegényt négy városba osztott szét, ugyanígy tett a Liègebe jött idegen zarándokokkal, nemcsak nyomorúságukon segítve, hanem a közjót is szolgálva. Amikor Foullon ezzel kapcsolatban több iparág Németországból Liège egyházmegyéjébe való beköltözéséről szól, világossá válik, hogy ezt a bevándorlást nem a magyarokra vonatkoztatta, tehát még egy módon óvást emelt a XV. századi hagyomány interpretációjával szemben. Van azonban a XX. századi belga történetírásnak olyan megállapítása, amely még határozottabban szállt szembe a szóbanforgó utcanév etimologizáló hagyományával, A Rue Hongrée ’magyar’-ral összefüggő magyarázatait bírálat alá vette Theodore Gobert. Szerinte az utca neve

5. Chronique de Jean, de Stavelot (publiée par A. BORGNET) (Bruxelles 1861) 995—597; E. DE BORCHGRAVE: op. cit. 21—24, US—117; vő J. FOULLON: Historia leodiensis per episcoporum et principum seriem digesta ab origine populi usque ad Ferdinandi Bavari tempora. Il, 1 (Liège 1736) 182; Johannis de Los. abbatis S. Laurentii, Chronicon rerum gestarum ab anno 1455 ad annum 1514 (èd. De Ram dans Documents relatifs aux troubles du pays de Liège sous les princes-évêques Louis de Bourbon et Jean de Home, 1455—1505, Bruxelles, 1844) 110; Chronique du règne de Jean de Horne (éd. S. Balau dans Chroniques Liégeoises I, Bruxelles 1931) 488; a Loózból eredő Jean Peecks szerzetes elsőrendű és pártatlan tanúja a korabeU eseményeknek, míg a másik krónikás egykorú névtelen liégei (P_ HARSIN: La Principauté de Liège à la fin du règne de Louis de Bourbon et sous celui de Jean de Homes, 1477—1505 (Liège 1957) 9'—11) — az utóbbi négy adatot MARIE-LOUISE FRANCHAMPS liègei egyetemi tanársegéd szívességének köszönöm.

47

I