Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Mezey László: Székesfehérvár egyházi intézményei a középkorban
ság alóli mentesség, 2° az érseki és nem a püspöki zsinat látogatása, .33 nyilvános bűnösök feloldozása és az olajszentel tetés szabadsága (m. nagycsütörtöki privilegium), 4°a püspöki mise király általi engedélyezése, 5° a dézsmajog. E jogok egészükben az exemptio és nem az immunitás jogintézményének tartalmát teszik, (bár természetesen mind engedélyezésük, mind használatuk — különösen még a XI. században — vegyes jellegű). Mindazonáltal el kell ismerni, hogy a III. Kelemen bulláját tartalmilag ismertető pápai megerősítés, az immunitates és libertates létrehozását nemcsak Istvánnak, hanem aliis regibus is tulajdonítja. De, ha így fogjuk is fel a mondat értelmét, nehéz lesz megmondani, hogy milyen immunitások és libertások lehettek még a felsorolt öt jogon kívül, amelyek nem Istvánra, hanem utódaira vezethetők Vissza. Meggondolandó továbbá, hogy a Hartviciana szövege maga nem módosult-e éppen a teljes joghatóság elnyerésére való törekvés jegyében? A jogok felsorolása, az immunitas fogalomkörének kitöltéséhez (mert sem a birtokokról, sem a népekről nem intézkedik) kevés, az exemptio teljes tartalmának — mert a de personis clausuláik hiányoznak belőle — szintén nem felel meg. De mert az elsőre a pápai oklevél abban az értelemben hivatkozik kifejezetten, hogy arról a legátusok a Vitából szereztek tudomást, azt kell mondanunk, hogy István királynak amaz életrajza, a ma ismert legendákkal nem azonos. Ez lesz tehát a vitatott, elveszett István-Vita, amely a király államalapító, ország- és társadalomrendező szerepét részletesebben és reálisabban írta le, mint a reánk maradt legendák. A fehérvári Mária-egyház és népeinek viszonyát az alapítólevél bizonyára elrendezte abban a tekintetben is, hogy mentesítette az utóbbiakat a várszerkezetekbe tartozás alól. Ez lehetne az immunitas lényege. Az immunitásból azonban nem következik szükségképpen, az exemptio. A kettő össze nem függését talán a legélesebben a német birodalom fejedelmeinek rangjára emelt apátságok (St. Gallen, Reichenau, Kempten, St. Emmeram stb.) esete bizonyítja. A quasiszuverenitást is elérő monostorok — bár állandó küzdelmek között — de egészen 1803-ig megmaradtak az illetékes egyházmegyei kötelékben.32 Fehérvár királyi egyházának helyzetét a Veszprémi megyéspüspökkel szemben nem így írja le a legenda. A Mária-egyház kezdettől fogva ki volt véve a püspöki joghatóság alól, s az érsekének volt alávetve. Kétségtelen, hogy az exemptionak ez a fajtája Magyarországon századokig élő jogintézményben szilárd1 formát nyert, míg a latin egyház joga, a Szent Péter jogába és tulajdonába (iuris et proprietatis b. Petri) tartozáson alapuló pápai kiváltságoláson kívül, más aktív exemptiót nem ismer.33 A ikaroling Reichskirche pedig a birodalom princepsei közé emelt püspökök tekintélyét, a püspökinél kisebb rangú egyházak exemptiójával nem akarta gyengíteni. Különben a latin egyház a püspöki joghatóság alóli mentességet sem kezelte még zárt jogintézményként egészen a XII. századig. Bár a 6. századtól kezdve ákadnak a kivételezésre esetek, de az egész institutio fejlődésének nagyobb lendületet csak az invesztitúra küzdelmei, teljes intézményesülést pedig csak III. Sándor pontifikátusának hatalmas méretű jogalkotó tevékenysége adott.34 Mit mondhatunk tehát amaz intézkedésről, hogy — a legenda szavaival — (István a fehérvári egyházat) „in propriam capellam rex sibi retinens tali eam libertate dotavit, ut nullus episcoporum in ea cuiusvis iuris quicquam haberet.3S Ez röviden 32. R, MOLITOR: Aus der Rechtsgeschichte benediktinischer Verbände II (Münster 1932) 393— 445; Catalogus personarum ecclesiasticarum et locorum diocesis Constantiensis ... ad annum 1794. Constantiae, 207—208. 33. ph. HOFMEISTER: Gefreite Abteien und Prälaturen, Zeitschrift der Savigny-Stiftung für Rechtsgeschichte, Kanonistische Abteilung 50 (1964) 127—248 — 128—120. — H. E, FEINE; Kirchliche Rechtsgeschichte. — Die katholische Kirche (Köln—Graz4 1964) 174—176. 84. ibid. 35. Vita Stephani regis, auct. Hartvico, c. 13. 26
