Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Horváth János: Középkori irodalmunk székesfehérvári vonatkozásáról
jában megjelent ún. Budai-krónikában1, 2. a Budai-krónikát másoló ún. Dubnicikrónikában1 1 2 3 4, és 3. Thúróczi János Krónikájának Schwandtner kiadásában a II. rész 99. fejezeteként.3 4 A leírás és a beszámoló feltétlenül egykorú és hiteles szemtanú műve: erről minden sora tanúskodik. A beszámoló egy elmélkedéssel indul, amely két alapgondolatot variál. Abból indul ki, hogy a Halál — a Bibliai történet szerint — az első embernek, Ádámnak a bűne folytán vált az emberi nem büntetésévé. Az elmélkedés másik szála az elsővel kapcsolatos és a halál könyörtelenségét és telhetetlenségét ecseteli, s eközben módját ejti az író, hogy Horatius egy híres ódájának egy sorát is adja parafrázisként, de a szerző nevének elhallgatásával: (Mors) ad locum luctus plus festinas temere properare, neque casas pauperum, neque aulas seu atria regum, nullo nuntio mediante, adire formidas*. Joggal összevethető ez a mondat Horatius Carm. I. 4. 13—14. soraival: Pallida mors aequo pulsat pede pauperum tabernas regumque turris. íme, a középkori irodalmunkban oly ritka klasszikus utalásainak egy eddig figyelemre nem méltatott képviselője! E bevezető-elmélkedő részre a fejezet végén, amikor a temetést végző Telegdi Csanád esztergomi érseknek a király fölött elmondott halotti búcsúztatójáról számol be az író, visszautalás történik, ami nyilván úgy értendő, hogy e gondolatokat az író Telegdi Csanád érsek Halotti Beszéde nyomán fűzte tovább és szélesítette ki. Erről alább még bővebben lesz szó. Ez elmélkedő rész után a beszámoló leírásba fordul. Ezek a leíró részek különben többször visszatérnek, és az egész beszámoló az elbeszélő és leíró részeknek váltogatásából van ügyesen összeszerkesztve. Ezek a leíró részek több szempontból is figyelmet érdemelnek. Ezeknek a során ugyanis több helyütt részletesen szól az író arról, hogy a temetés alkalmából a hivatalos egyházi szertartások mellett hogyan siratták el a halott királyt nemcsak a hozzátartozói, hanem a nép maga is. Ezekben a beszámolókban nem szabad az író elfogultságát keresnünk: nem arról van itt ugyanis szó, hogy a királyt mennyire szerették a népei, s ezért siratták meg, hanem arról, hogy — idézem a szerzőt —: „Kegyes kötelessége a katolikus hit minden igaz követőjének és a hit ösvényeihez ragaszkodóknak, hogy Károly király urat elsirassa, és az ő halálát — fájdalom — siralommal meggyászolja.5’’ Ősi népi szokásról van tehát itt szó, amelyről a Magyar Népzene Tára V. kötetének (Siratok) szerkesztői szerint6 alkalmilag, főként István király halálával kapcsolatban legendáink és krónikáink is megemlékeznek — többnyire egészen röviden. A Magyar Népzene Tára V. kötetének történeti felsorolásában szereplő adatoknál azonban van korábbi említés is a magyar halottsiratás szokásáról: éppen István király Nagyobb Legendájában, Imre királyfi 1031-ben bekövetkezett halála alkalmából7, (latinul idézem, mivel így könnyebben felismerhető a formulák ismétlődése !) : „Quantus luctus omnium, sed maxime principum, inter quos pater desolatus 1. Chronica Hungarorum impressa Budae 1473. Faksimile kiadás Fraknói Vilmostól (Bp. 1900). 2. A Dubnici-Krőnika kiadása: M. FLORIANUS: Fontes domestici Buda... Tom. IV... 3. THÚRÓCZI JANOS: Chronica Hungarorum c müve kiadva: J. G. SCHWANDTNER: Scriptores Rerum Hungaricarum. (Viennae, 1746). A szóban forgó rész e kiadás 166—170. lapján található De morte regis Karoli címmel. A továbbiakban ezt a kiadást használom. 4. THÚRÓCZI: op. cit. 166. 5. THURÖCZI: op. cit. 167: ...omnibus reuera dilectissimis catholicae fidei cultoribus, pariter fidelitati semitarum adhaerentibus pium est, hunc ipsum dominum regem Karolum flere, et ipsius morti, proh dolor! lamentabiliter condolere. 6. Magyar Népzene Tára, V. Siratók. (Bp. 1966) 16—17. 7. Legenda Maior S. Stephani regis, c. 15. E, SZENTPÉTERI: Scriptores rerum Hungaricarum. Tom. II (Bp. 1938) 391. 131
