Kralovánszky Alán (szerk.): Székesfehérvár évszázadai. 2. Középkor - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 14. (Székesfehérvár, 1972)
Horváth János: Középkori irodalmunk székesfehérvári vonatkozásáról
az „alkotmányosság” tagadása, illetve az államéletet megelőző fejlődési szakasz adekvát intézménye. A fentebb elmondottakat hitelesen egészíti ki az a XIII. századi híradás, amely IV. Béla királynak 1247/48-ban a tatárokhoz küldött követségjárásról számol be. Eszerint : „Béla király pedig hallván ezeket a híreket (ti. a tatárok új hadi készülődését), annyira megrendült és megfélemedett, hogy királlyá választott fiát (V. István) a kun király leányához adta, és a lakodalmat nemrégiben tartották meg Magyarországon. Ezen a lakodalmon a kunok közül tízen összejőve megesküdtek szokásuk szerint karddal kettévágott kutyára, hogy a magyarok földjét meg fogják védelmezni, úgy, mint a király hívei, a tatárok és barbár népek ellen,2i” Eszerint tehát a kiskorú V. István eljegyzése alkalmából magában a királyi udvarban is lejátszódott ez a szerződés-kötési aktus — pogány módra — valószinüleg vérivással egybekötve, amit azonban a forrás érthető okokból elhallgat. Egészen természetes, hogy a pogányság megszűntével a hivatalos szövetség- és szerződés-kötésnek ez az ősi, primitív módja kiment a divatból, helyesebben megszűnt a közösség életét irányító és befolyásoló szerepe, későbbi terminussal: közjogi jélentősége. Annál érdekesebb, hogy a magánéletben egyes adatok szerint tovább él — akárcsak a pogány ősvallási elemek a babonás szokásokban. Ennek egyik legérdekesebb esetét Vámbéry Ármin után Sebestyén Gyula is említi a XVI. századi török történetíró, Pecsevi feljegyzése alapján. Eszerint „Arszlán budai basa 1541-ben egy szegény budai napszámossal beszédbe elegyedett, s miután több pohár bort megittak, a nekihevült nagy úr felszólította társát, hogy lépjen vele testvériségre. A magyar paraszt erre „rögtön újjába vágott és miután egymás vérét kölcsönösen megnyalták, egymás barátaivá lettek.2'5” így lett az egykori hivatalos aktusból egyszerű népi szokás — úgy látszik — nemcsak a magyaroknál, hanem az ozmán—törököknél is. És végül: népköltészetünk egyik legrégibb és méltán nevezetes darabja, a Kádár Kata című népballadánk is ez ősi szövetségkötés módjának ismeretére és gyakorlatára mutat, amikor azt mondja: Vérem a véreddel egy patakba follyon, Testem a testeddel egy sírban nyugodjon. A szerelmesek ősi módon vérszerződést kötnek egy egész életre, úgy, hogy tűvel megszúrják ujjúkat, a kiserkedő vért elegyítik és egymás ujjáról lenyalják.2,8 II. A „Halotti Beszéd” történetéhez Középkori krónikáink és legendáink többször beszámolnak királyainknak székesfehérvári temetéséről. E temetési beszámolók és leírások közül egyedülálló a maga részletességével és színesen megrajzolt képeivel a Róbert Károly király haláláról és temetéséről ránkmaradt beszámoló, amely az élmény hatásának közvetlen frisseségével írja le, s részben szövegszerinti hűségében adja vissza a kétségtelenül népi eredetű magyar ’halottsiratás’ egykori lefolyását és a hivatalos, egyházi halott-búcsúztatás szertartását. Ez a beszámoló — apróbb és lényegtelen eltérésektől eltekintve — azonos szövegezésben. három műben maradt ránk: 1. az 1473-ban Budán, Hess András nyomdá- 24 25 26 24. Szövegét kiadta MARCZALI H.: Történelmi Tár (1878) 376.; fordítását Györffy György tolmácsolása szerint: GYÖRFFY GY.: Napkelet felfedezése. (Bp. 1965.) 117. 25. SEBESTYÉN GY.: op. cit.: II. 24. 26. SEBESTYÉN GY.: op. cit.: II. 25. 130
