Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 6. (Székesfehérvár, 1958)
ki ennék a hátránya. A kis véresőkön 3—4 kg-os csukák már nem fértek be, de a szárnyas varsákban naponta több 8—10 kg-cs is akadt. A velenceiek először még „ránézni is utáltak” a szárnyas varsákra. De látva az eredményt, kezdték átvenni. Készíteni nem tudták, egy ideig a halászbüszkeség nem engedte, hogy megkérdezzék, de lassan erre is rákényszerültek. Egy-két embert Szőkéék megtanítottak a kötésre, azok meg a többit. 1929-re már a helybeliek nagyrésze is a szárnyas varsát használta, ámbár háromszor-r.égyszer annyi anyag kell bele, mint a sapkavarsába. A bérlő is támogatta törekvésüket, sokaknak ingyen fonalat adott. Az átvétel azonban nem ment simán, változtatás nélkül. Míg a dunaiak vezérszálasan, körbe, netz kötéssel kötnek, a helybeliek nyakkötéssel, lapba és utólag réformozzák. A dunaiak tudatosan az elérendő szemmennyiség felével kezdik és mindig tizedrésszel szaporítanak (pl. 50 szemes varsát 25 szemre kezdenek és 5-ször 5 szemet szaporítanak), az átvevők csak úgy gcndolomra készítik. A dunaiak csak kátrányozva használták, a helybeliék fehéren is, és nem csak tisztásokon, hanem a nádban is. Ezt viszont a dunaiak tanulták el. A Velence községi halászok a második háború után anyagtakarékosságból az ötkarikás varsát négykarikássá alakították át. Az újítók — — megfigyelésünk szerint — vagy újabban lettek iparosokból halászok, vagy pedig eddig csak nagyhálóval dolgoztak, s most lettek kisszerszámosok. A négykarikás varsát egyelőre csak Velence községiek használják. A többiek véleménye az, hogy évek óta kicsi a víz, a halak élete „nem rendes lefolyású, nem tudni, hogy rendes körülmények között is megfogja-e a kívánt halmennyiséget.” Az öreg kisszerszámosok szerint: nincs vele anyagtakarítás, a régi bevált, újjal nem próbálkoznak. Kétszárnyú varsa elvétve található, de nem válik be. Vízáramlás kell hozzá, ezért csak a híd. alatt és néha csapásokban használják. Egyszer-kétszer feltűnt a dcbvarsa is, melynek két oldalról van vörsökje. Először 1888-ban egyik balatoni halász hozott kétkarikás, egy-egyterelős dobvairsát, de nem vált be. A 30-as években újra egy balatoni kísérletezett, harmadszor pedig egy velencei, de eredménytelenül. A dobvarsa szerintük csiak olyan vizekre alkalmas, ahol sok a partban lakó hal. Ezek „kijáratainál”, a pandalyokha helyezik el a varsát, ahol akár ki, akár befelé megy a hal, belejut. Terelőt ott nem használnak a víz sodra miatt, mert telerakódna piszokkal, aztán elúszna. A Velencei tavon a dcbvarsa használatához alkalmas részek nincsenek. A 30-as évek végén tehát a rekesztő szerszámok közül csak a szárnyas varsa általános, elvétve találkozunk a sapkavarsával és a pótás cérnahálóval. 1943-ban Gárdonyban megtelepszik Szalinka Imre nagybaracsikai származású öreg hallasz, aki Szőkéékihez hasonlóan végig halászta már az egész országot. Üjfajta cérnahálót kezd használni, a 25
