Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 6. (Székesfehérvár, 1958)
2. A VELENCEI REKESZTŐHALÁSZAT FEJLŐDÉSE A Velencei tó halászata a múlt század második felében még nagyon kezdetleges volt. Legelterjedtebb szerszámuk akkor a kisméretű sapkavarsa. Ezenkívül használták még a csikk osárt, a szigonyt, a 100 m-es gyalmot, a vejszét, a csukahorgot és a nyeles burítót. A hálókhoz szükséges fonalat kizárólag házilag állították elő. A halászok többsége varsás, leginkább nincstelen, vagy pár holdas paraszt, aki halászott, vagy mezei munkát végzett, asszerint, hogy hol remélt éppen jobb keresetet. Ök a hatalmas nádasokban lévő csapásokat, keskeny csatornákat bérelték halért, pénzért, vagy ledolgozásért. Itt vansáztak és szigonyozíak, néhányan vejszéket is építettek. A tehetősebbek a tisztásokat bérelték ki, itt halásztak 100 m-es húzóhálóikkal. A századfordulón már több pákozdi halász, talán 16, bérelte a káptalani vizet közösen, és ők adták albérletbe a varsásoknak. Hasonló módon próbálkoztak mások is, kocsmárosok, kereskedők, a tó többi részén. A mintegy 4000 k. holdnyi tó fele — 2057 k. hold a pákozdi részen - ugyanis a székesfehérvári káptalan tulajdona volt. 198 hold a sukcrói parasztok kezében, a többi pedig különböző földbirtokosok, uradalmak és egyházak közt oszlott meg. 1912-ig mindenki a saját vizét halásztatta, vagy halászta, csak ekkor adták egyetlen bérlő kezébe a halászat jogát, míg a jogtulajdonosok halászati társulatba tömörültek, ahogy ezt az 1888-as halászati törvény előírta. Természetes, hogy a nádasokkal sűrűn benőtt tavon, apró parcellákon fejlett halászat nem alakulhatott ki. Az akkori szállítási viszonyok közt a gyorsan romló halat távolabbi piacokra nem vihették, a szűkebb környéket pedig így is el tudták látni. A múlt század közepén a‘pesti piacot a dunai és tiszai halak még bőven kielégítették, és lehetőség volt az árut bárkában viziúton szállítani, s jó részt élve jutott a fogyasztóhoz. Csak a 60-as években kezdett érződni a folyamszabályozások következtében beállott halcsappanás. Nem hogy exportra nem jutott hal, de behozatalra szorultunk. Jellemző e korra: ,,....a hal ma fényűzési cikk, s mi évek előtt a szegény népcsztálynak képezte napi eledelét, ma a vagyonosabb osztálynak lett ritka csemegévé. Vagy nem illusztrálja-e halászatunk rohamos hanyatlását az a tény, hogy 40—50 év előtt mi láttuk el halneműekkel Bécs piacát, s ma a halak leghitványabbikát, a pontyot, Csehországból hozzák a budapesti halászok. A pontyért adnak halkedvelőink 80 krt, 1 frt-ot kilója után, amely halfajta csak akkor érdemli meg a hal elnevezést, ha a vízország tekintélyesebb fajai: a süllő, a kecsege, a pisztráng, a lazac már megfizethetetlenné lettek.”1’ 22
