Solymos Ede: Rekesztő halászat a Velencei tavon - István Király Múzeum közelményei. A. sorozat 6. (Székesfehérvár, 1958)

dóan ingadozik, pár évig magas, majd évekig alacsony. A kedvező az lenne, ha tavasszal megáradna, és apadáskor foghatnának a szélvíz.ekre helyezett vejszék. Csak ott használhatók, ahol a víznek bizonyos folyása van.

A csikkast Pákozdon találjuk meg, mert az itteni lépes víz kedvező a csíknak. Kisebb-nagyobb (60—120 cm. hosszú) vesszőből font varsa a csíkkas, elöl széles tányérral, és szűk vörscikkel (tölcsérszerűen keskenyedő bejárat.) A végén luk van, itt öntik ki a fogott csíkot, használatkor pedig széna-, vagy nádcsutakkal dugják be. A kast kosárkötéshez értő emberekkel készíttetik. (7. kép)

A csikkast csak néhány halász használja. Télen, ha a nagy hidegek beállnak, a csapásokban a csík nem hagyja a vizet befagyni. Mennél hidegebb van, annál inkább bolyong. A kast ilyen kifördéseken át a fenékre fektetik, másnap felnézik. A századfordulón még heti 20—25 kg-t is fogtak vele, és Székesfehérvárra szállították. Mostanában már ritkán adják el, ami keveset fognak, otthon olajban megsütik. Még szívesebben ajándékozzák rokonnak, szomszédnak, „aztán, vagy hozunk egy üveg bort haza, ott jóllakunk és iszunk is rá.”

Kosárvarsa, sapkavarsa, kisvarsa. Többen még ma is használják a verse kifejezést, sőt ugyanaz a személy is hol varsát, hol versét mond. Meg is magyarázták: „Versének hívtuk, de már én is varsát mondok egy év óta. Írásban is varsa.” Herman „egyhagyású varsának” nevezte el.'2 Mesterszótárából megtudjuk, hogy Bodrogközben a két káva közét nevezik hagyásnak, s ő ezt az elnevezést alkalmazza minden varsa leírásánál. Ezt a kifejezést azonban sem a Velencei tó, sem a Duna halászai nem ismerik.

A „varsás halász” típusát Herman a Velencei tóról mintázza. Leírása ma is helytálló: a halász „amikor a csapásokat kitisztította, a varsák helyét elkészítette, akkor hozzáfog a versebaba csinálásához, természetesen mindig azokon a pontokon, amelyeket a varsák számára kiszemelt. E végre összefogja a nádat, a bojtos végét megtöri, és úgy összedugdossa, hogy egy kis petrence támad. Ezt nevezi „versebabának”, amely arra való, hogy a varsát napközben ráboríthassa és kiszáríthassa. ..”13 Meg kell jegyeznünk, hogy a versebabának sokkal fontost bb funkciója is van, mint csak a száradó varsa tartása. Ez pótolja ugyanis a szárnyakat, azáltal, hogy a kapukban, csatornákban két ilyen verse - baba rekesz közé szúrják le a varsát. (8. kép) A hal nekiütközik a sűrű nádnak, átfoúvót keres, így jut a versébe. (9. kép)

A verse is olyan, mint Herman idejében: „A magyar Velenceitóságban dívó varsa „egy hagyású” — két kávaköz számíttatik egy hagyásnak —, s hosszában is kávás, úgy, hogy mindig szilárd feszítésű, mint azt a 118. ábrán láthatjuk is. Van tölcsérszerűen bemé-lyedő „vörösöké”, amelyet két madzag feszít befelé, karója, mely a varsa szája

13