Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Marjanucz László: Szeged hosszú 18. százada
Marjanucz László Szeged hosszú 18. százada régi státusáért indított küzdelem egyik oka e sérelmek elszenvedése volt. Sikeres kimenetelét azonban több körülmény is befolyásolta, közülük is a legfontosabb Szeged katonai jellegének lassú elsúlytalanodása. Az 1699 januárjában megkötött karlócai békeszerződés a magyar-török államhatár mai Csongrád megyei szakaszát a Tisza és a Maros folyók medrében jelölte ki. Bécsi kormányszervek az új államhatáron 1699-1702 között létrehozták a Tiszai, illetve a Marosi Határőrvidéket. Az előbbihez tartozó magyar és rác határőrség Szegeden és Röszkén helyezkedett el lovas (huszár) és gyalogos (hajdú) századokban (Reizner, 1899-1900: 295-309). Szomorú történeti vonatkozása az új katonai intézménynek, hogy a török határ védelmére rendelt rác katonaságot Schlick tábornok, a magyarországi osztrák haderő főparancsnoka a kurucok ellen fordította. A kurucok először 1704-ben (Rákóczi Ferenccel), majd 1706-ban próbálkoztak a szegedi vár bevételével. A Palánkon mindkétszer túljutottak, de a várat nem tudták bevenni, az végig császári birtokban maradt. Katonai csapások után jöttek a természetiek. Közülük is kiemelkedik az 1712-i árvíz, mely rettenetes pusztulást okozott. Csak a Palánk menekült meg magasabb fekvése miatt, de Alsó- és Felsőváros házai összeomlottak. A földönfutó nép egy része Makón, Hódmezővásárhelyen, illetve az akkor még törökföldi Szőregen, Kiszomborban telepedett le. Az a magyar városok történetében páratlanul álló kolonizáló készség és folyamat, amely Szeged népét az utolsó két évszázadban annyira jellemezi, ezzel a kényszerű kivándorlással kezdődik. A megmaradt nép ideiglenes viskókban kénytelen meghúzódni, az 1715-20-i összeírás városképe ezért oly lehangoló: a város épületei semmiben nem különböztek a falusi házaktól: aprók, vályogból épültek, tetejük nád. Az árvíz után sokan azt gondolták, hogy Szeged végképp elpusztult, s nem támad már föl soha. Arról beszéltek, máshová kell telepíteni: a tervezett új erődrendszert a Maros torkolatánál akarták fölépíteni. A Haditanács azonban a meglevő vár újjáépítése mellett döntött. Az ezzel a munkával együttjáró hatalmas gazdasági konjunktúra biztosította aztán a város fennmaradását. A munkára kényszerített nép itt maradt, sőt, 1716-tól megindult a nyugati iparosság bevándorlása is (Bálint, 1959:48). 1699-től Szeged határváros és frontvonal, katonai gyülekezőhely, az 1687-ben fölállított rác határőrségnek Arad mellett másik központja. A vár előtti térséget stratégiai jellegűnek tekintették az osztrákok, beépíteni nem lehetett, de békében piacot (Nagypiac) engedélyeztek rajta. A Vár a pozsareváci békéig (1718) elsőrangú katonai erősségnek számított. 1714- 1716 között épült az Eugenius-árok, a csillagsánc, mely a XVIII. század végéig állt fönn, s a fokozatos betelepülés során enyészett el (Máté, 2014:15). Szeged katonai funkciója pedig a Temesköz fölszabadulása után (1718) vész el, mert megszűnt elsőrangú stratégiai helyzete. Ennek következményeként a vár modernizációja elakad, a Tiszai Határőrvidékre, a Szegedi Parancsnokság kivételes hatalmára tovább már nincs szükség. Végre elkövetkezhetett a polgári korszak. 98
