Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)

Máté-Tóth András - Mezey András: Vallási momentumok Szeged történetében

Máté-Tóth András - Mezey András Vallási momentumok Szeged történetében a város minden polgárára: „Ezen nemes szabad királyi városban mostanság lappan­gó, vagyis már lakó kálvinista személyek kimenjenek harmad nap alatt, másképp ami rajtuk történik, maguknak tulajdonítsák [...]. Senki az igaz és való rk. hittől idegen, polgárnak be ne vétessék." A stabilitás ezen „része" II. Józsefig tartott, a türelmi ren­delet (1781) után protestánsok és zsidók is polgárjogot kaphattak. Evangélikusok csak 1805-től telepedtek a városba. Piaristák és iskolanővérek iskolái, jezsuiták A város státusváltását követően a ferencesek jelentette kontinuitást egy másik szerzetesrendé váltotta fel. A piaristák 1721-ben telepedtek meg a városban. En­nek körülményeiről, majd itteni működésük sajátosságairól szólva keresve sem találhatnánk jobb krónikást Móra Ferencnél: „A szegedi civitas magisztrátusa, mi­előtt a kegyes atyákat ide telepítette volna, előbb a Jézus társaságával próbálkozott. A rend néhány tagja le is jött háztüznézőbe Szegedre, de nem tudtak idemelegedni. Nemes ifjak tanítómesterei voltak akkoriban e páterek, fejedelmi aulákhoz, púderes fejű környezethez szokott úri papok, itt meg bizony csak bőrruhás szittyákat találtak, szegénységükben is nyers-nyakas magyarokat. [...] Olyan papok kellettek ide, mint Kalazanciusz fai, aki azt írta fel első intézetének kapuja fölé: Scholae piae pauperum, szegények kegyes iskolája! - amilyen jelszót addig nem hallott az emberi művelődés­­történet. Olyan papok kellettek ide, akiknek nem kellett más, csak az agyag, amiből segíthessenek az Úristennek embert formálni. Itt pedig igen úgy találták az agyagot, ahogy az Úristen megteremtette, a tudományok nem sok kárt tettek benne. Hogy mennyire a nyelvén tudó, a szíve szerint való papokat találta meg Szeged a pi­aristákban, látnivaló abból, hogy kétszáz év alatt soha se volt szentségtörés a város és a rend között. Kezdetben sok ellenségük volt az atyáknak, különösen míg a plébánia is az ő kezükön volt. A Csanádi káptalan hatalmi okokból kötözködött velük, az alsó­városi barátok féltékenyek voltak rájuk, a várkáplánok, a császár papjai a nép papjait látták bennük. S ezekben a küzdelmes évtizedekben a város mindig a piaristákat érez­te a „mi papjainkénak, s mindig velük volt, hol pajzsul, hol kardul" (Móra, 1996: 25). A piarista oktatás elsősorban nem hitet akart adni, hanem tudást, a kor nemzet­közi színvonalának megfelelően a humán és a reál tudományokterületén egyaránt. A szegedi piarista rendház és gimnázium (1793-tól líceum) első épülete a Dömö­­tör-templom mellé épült ún.„Hatrongyos" volt: hat szobájáról már a XIX. sz. elején így nevezte el a népajk a romló állagú kétszintes házat, amelyet sok toldozás-fol­­tozás után a templommal együtt bontottak el. A piaristák azonban már rég nem laktak benne: 1883-ban, a nagy árvíz után a Tisza Lajos krt. végén újonnan épült, modern ingatlanba költözhetett át az iskola és a rendház. Paizs János, A piaristák Szegeden (1886) c. könyvében így ír a rend, az iskola s a város szoros összefonódá­sáról: a szerzeteseket ott találni „városunk bölcs vezetői oldalán, hogy a romokban heverő várost szellemileg emelni segítsenek." 39

Next

/
Thumbnails
Contents