Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Horváth Ferenc: A szegedi vár bontása. A vár helye és szerepe a szegediek gondolkodásában
Horváth Ferenc A szegedi vár bontása. A vár helye és szerepe a szegediek gondolkodásában szeg, Eger, Szigetvár és a többi vár esetében. Ehelyett 600 éves fennállása alatt az utolsó, több mint 300 évben a város érdekeivel ellentétes idegen hatalmak birtokában, azok katonai bázisaként szerepelt - terheit pedig a lakosság viselte. A közösségi emlékezet korlátái miatt a vár középkori létéről a mai értelemben vett történeti kutatás megindulása előtt nem sok mindent tudtak. Általában a török kor volt az a legtávolabbi időszak, amelyre még a kollektív memória vissza tudott nyúlni (kivételt csak Dugonics Andrásnál találunk). Még fölépítését is a gyűlölt oszmán megszállóknak tulajdonították, ami ugyan kevésbé az emlékezetnek, mint Forgách Ferenc 17. századi közlésének köszönhető, amit azután korai történetíróink (Istvánffy Miklóstól kezdve Parschitius Kristófon, Bél Mátyáson átVályi Andrásig) sorra átvettek, a későbbieket és a nyugati történetírást nem is említve. A vár iránti ellenszenv talán legmeghatározóbb eleme a 18. század végétől kezdődő börtönkorszak, amelyben az idegen uralom és a feudális hatalom erőszakszervezete együttes jelképként jelent meg. A királyi biztosság, a Ráday-korszak csak tovább rontott a megítélésén. Pozitívumként mindössze azt tarották számon, hogy a belváros közepén, a város legértékesebb telkein feküdt. Lebontásával ezek értéke és a felhasználható építőanyag egyaránt a várost gyarapította. Mindezek persze messze elhomályosították azt az „érdemét", melynek köszönhetően falain a nagy Víz idején közel ezer ember talált menedékre. A vármaradvány Mementóként csak az a kis darab maradt meg belőle, amit Mária Terézia-kapunak hívtak. Ez az építmény ugyanakkor sohasem volt kapu: a vár legkésőbbi részeként épült a keleti kazamatasorral együtt 1750 és 1770 között. A város felőli barokk bejáratát már lebontották, amikor valaki megálljt parancsolt a folytatásnak. Ezután kocsmát nyitottak benne, majd a városi tisztviselők egyesületének klubja, azaz kioszk lett belőle. Bár már Móra Ferenc szorgalmazta, hogy múzeumi célra, kőtárként hasznosítsák, a vármaradvány sorsa csak 1937-ben került újra napirendre. Csallány Dezső régész-igazgató, majd Bereck Péter természetrajzos kutató képviselték a múzeum - és a rom - érdekeit, s rövid időre sikerült is érvényt szerezni az igyekezetüknek. A városi tisztviselők azonban erősebbnek bizonyultak: dr. vitéz Svoy Kálmán indítványára a romot a törvényhatósági közgyűlés a tisztviselőknek ítélte. 1940-ben már nem elégedtek meg azzal, hogy kocsmaként használják, hanem északi oldalához téglafalakkal körülvett, fedett kuglipályát építettek - mégpedig úgy, hogy a bővítés előtt három régi ívtartó pillért is ledöntöttek.„Lebontották tehát egy olyan részét a műemléknek, melyhez hozzányúlni sem lett volna szabad" - írta a Délmagyarország 1940. augusztus 18-i száma. A háború azután a kioszkkal együtt a vármaradvány kérdését is lesöpörte a napirendről. Csak 1956. október 7-én tudósít a helyi sajtó, miszerint napirendre került a vármaradvány hasznosítása. 1960. augusztus 20-án végre megnyílt benne 119
