Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Marjanucz László: Szeged hosszú 18. százada
Marjanucz László Szeged hosszú 18. százada A társadalom polgárrétegeit a kézművesek és kereskedők adták. Az idegenek főleg a céhes kézművesiparban, míg a törzsökös szegedi nép a céhszerű képesítéshez nem kötött iparágakban keresett lehetőséget. így a Délvidék híres dohánytermelésében úttörő és végig vezető munkát végzett. Maga a város a tiszai és marosi vízi úton való uralmával hamarosan a középkorihoz fogható közgazdasági és ennek nyomában szellemi középponttá vált: postahivatalt kapott 1717-ben, valamint megkezdte működését a szegedi országos sókamara is (1711). Ezzel kapcsolatosan föllendült a vízi és szárazföldi fuvarozás, amely a javak nagyarányú cseréjét tette lehetővé és a várost a zárt népi önellátás világából fokozatosan kiemelte. A faipar is hatalmas lendületet vett, főleg a Tisza felső vidékéről ereszkedő tutajok révén: a szegedi vásárokra a legközelebbi erdővidékekről sok szekeret, kocsit, ekét, bútort hoztak. A tiszai faeresztés nyomán kezdett kibontakozni Szegeden is a hajóácsipar (superek készítette gabonáshajó, vízimalom), asztalos, zsindelyvágó, talicskakészítő ipar, amely kinőtt a helyi keretekből. A táj népi szerszámkultúrájára ekkortól lett jellemző a fa. A barokk világ felépítésében kiváló részük volt az újjászülető céheknek. Tagjaik az első időkben jórészt bevándorolt németek, kisebbrészt a fölvidékről, a hazai barokk szülőföldjéről idevándorolt magyarok. Ezek a mesterek (asztalosok, ácsok, kőművesek, kékfestők, gombkötők, órások, muzsikusok) a barokk stílus formáit, a nyugati ízlés organikus elemeit hozták magukkal, amelyek hatással voltak a házformákra, berendezési és viseleti kultúrára, ugyanakkor alkalmazkodtak a helyi társadalom kultúrájához is. A helyi ízléshagyomány és a behatoló nyugati barokk stílusdivat, a céhes formavilág párhuzamos fejlődése és egyben cseréje, kiegyenlítődése is megfigyelhető volt. A viseleti iparban a 19. század végéig elvált egymástól a magyar, illetve német szabómesterség; a magyar-német tímár-; a magyar-német szűcs-; illetőleg a bocskoros, papucsos mesterség a német cipésztől. Elvált egymástól a háziiparként régebben űzött vászonszövés, illetve a bevándorolt kékfestőipar is. A magyar mesterségek elsősorban a színmagyar, paraszti sorban élő polgárságnak, főleg Alsóváros gazdatársadalmának, a népesedni kezdő szállások pásztorainak, továbbá a halászoknak és vízenjáróknak dolgoztak, akiknek élete, munkája jórészt kint a szabadban telt el, s akiknek az időjáráshoz és a fizikai foglalkozáshoz (vagyis a helyi környezethez) alkalmazkodó, kiérett viseleti hagyományuk volt. A német jelzővel illetett szakmák a műveltebb iparos, kereskedő, hivatalviselő réteg finomabb igényeit elégítették ki és a nyugati ízlés beáramlását tükrözték. Például ezt a párhuzamosságot mutatja a házépítés: annak ősi technikáját, egyszerű formáját őrizték és a szegényebb lakosság szükségleteit elégítették ki a barkácsoló, céhbe nem tartozó ezermesterek: házrakók, falverők, tapasztok; míg a polgári jólét és műveltség kibontakozásával együttjáró művészibb, differenciáltabb fokozat anyagokban és formákban megmutatkozó, európai igényeit a céhes kőművesség szolgáltatta (Bálint, 1959: 55-57). A városi céhek nagyrésze kezében tartotta szinte az egész Délvidéket (kötélverő, lakatos, puskaműves, pék, borbély). E céhekben, s rajtuk keresztül Szeged politikai és közgazdasági életében is hosszú ideig a bevándorolt németeknek volt jelentős szavuk és helyzeti előnyük. Ezt a javukra billenő különbséget a bennszülött magyarság 107
