Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Marjanucz László: Szeged hosszú 18. százada
Marjanucz László Szeged hosszú 18. százada A tanács 1743-ban megtiltotta a közlegelő rovására történő további szántó- és kaszálófoglalásokat, s ezzel az öröktulajdonosok bővülését (Farkas, 1985: 183- 187). A város földterülete igen becsessé vált, ami magyarázza Szeged vonakodását a puszták benépesítésétől. Csak fölsőbb (kamarai) utasításra járult hozzá Kistelek telepítéséhez (1776), s ezzel mintegy 12 000 kh-t engedett át a jobbágyoknak a fölsőtanyai pusztából. A puszták fönntartása ugyanis egyformán érdeke volt földesúrnak és parasztnak. Egy-egy gazda vagyoni állapotát döntően az állatállomány nagysága határozta meg. Az örökség kiadásának, a házasságkötésnek fedezete az állatállományba invesztált tőke volt. Ez indokolta a cívisek ragaszkodását a közlegelők fönntartásához. Azonban a népesség növekedése sokáig nem tolerálhatta ezt az érdeket. Míg a szállásövezet (tanyák) mérete folyamatosan nőtt, de ezen belül a szántók aránya nőtt a legintenzívebben (ötszörösére), mert a lakosságszám gyarapodása együtt járt a gabonaszükséglet emelkedésével. Ezt az állandósult keresletet csak a szántó növekedése ellensúlyozhatta, arra viszont csak a tanyaföldeken nyílt mód, mert ott nem volt jogi akadály, mint a közösségi gazdálkodás alá eső belső területeken (Farkas, 1985:188). A fejlődés tényezői A fejlődés legfontosabb eleméről, a földről volt már szó. Jelentőségét abból a sajátos szegedi hagyományból merítette, hogy itt a nyomásos (közösségi) gazdálkodás nem nyert teret, ellenben az egyéni birtoklásnak a törökkorig visszamenő gyökerei voltak. Egyebek között ez a helyzet is elősegítette a kertkultúra fontos növényének, a dohánynak a termesztését a XVIII. század végén. Olyannyira, hogy a szegediek az ország első termesztői közé tartoztak. A dohánytermelés indította útjára a délvidéki kirajzást iszögedi nemzet") 1730-1860 között, hozzájárulva ezzel a török utáni lakatlan térségek benépesítéséhez. Mivel sok kiköltöző megőrizte szegedi lakhelyét is, Szegednek továbbra is fizettek adót, gyarapítva a város bevételeit. Mindeközben erős differenciálódás vette kezdetét a város társadalmán belül: vagyoni felhalmozódás egyik oldalon, napszámból élő háztulajdonosok és nincstelenek a másik oldalon. A szociális feszültségek levezetésének egyik módja a folyamatos kiköltözés volt: miután a XVIII. század közepére Szegeden a szabad földek elfogytak, addig a szomszédos kincstári és magánföldesúri pusztákon még bőven állt rendelkezésre lakatlan terület. Szegeden elsőként a röszkei határrészen terjedt el a dohánykertészet, de megjelent a szállásövezetben is árendás kertészek révén. A dohány térhódítása a gabona rovására történt, ezért a tanács a dohányföld minden holdjára tizedváltságot vetett ki - azonban még így is megérte a kertésznek, mert az átlagosan 4-5 holdas dohányföld utáni tiszta jövedelem tizenkétszer volt nagyobb a gabonáénál (Farkas, 1985:233-235). De az ebből befolyt adó is tetemes összegre rúgott. Mint szabad királyi város, Szeged élvezte a „caducitas-jogot" (szállományi jog), miszerint a magtalanul elhalt családok örökösének számított. E mód a városi vagyon növelésének egyik forrása volt. 106
