Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Marjanucz László: Szeged hosszú 18. százada
Marjanucz László Szeged hosszú 18. százada Utána magánbérlőké lett az uradalom, jóllehet Szeged a zálogidő (1831) lejárta előtt emlékiratot terjesztett a király elé. Ebben érveket sorolt föl annak igazolására, hogy miért lenne indokolt a szőregi uradalom tulajdonjogának megszerzése a város részére. A zálogidő alatt Szeged népessége gyarapodott, Újszegedet 1796-ban mezővárossá emelték, a temesvári országútként is használt szőregi töltést fölépítették. Jelentősége összefonódott az előzményként létesült, az újszegedi mocsarakat áthidaló, tölgyfa lábakon álló, több mint 3 km hosszú ún. százlábú híddal. Úgy a szőregi töltés, mint az ártéren átvezető híd a Bánság felé nyitott összeköttetést. Azt Magyarország Tiszán-inneni, Pest felé vivő részével kapcsolta össze mindkét létesítmény, állandósítva és stabilizálva az akkor még szekérrel és kocsival lebonyolított szárazföldi szállítást (Máté, 2014:16). Végül Szeged az uradalomból csak Újszegedet kapta meg 1836-ban, a többitől végleg elesett. Ellenben Újszeged lett Szeged harmadik jobbágyfaluja - ámbár Torontál megye területén, így a település oda is fizette a megyei adót. Hosszú ideig az Újszegedre települők csak házhelyet (fundus) kaptak, külső telket (szántót, rétet) nem. Ezért a betelepülők az úrbériség bevezetését, azaz önálló gazdálkodás lehetőségét kérték a tanácstól, az ezzel járó szolgáltatásokkal (korcsma, mészárszék, stb.). így összességében Szeged 200 000 hold birtoklású határt mondhatott magáénak a XVIII. század végére. Ehhez párosult a városi lakosság személyes szabadsága, jobb minőségű szántókat, kaszálókat foglalhatott le magának, a legelőn pedig korlátlanul legeltethette állatait. Kialakult az övezetes határhasználat az állattartás érdekét szolgáló beosztással. A városhoz legközelebb eső területek és réti földek a Tisza és a Maros árterében mindvégig (1848-ig) a város tulajdonában maradtak, és minden évben kiosztották (nyilasok) az adózók között nádvágás és fűkaszálás céljára. Szegedet ezen kívül magánbirtoklású szőlőhegyek (pl. Franciahegy) és kertek (pl. Bánomkert) vették körül. A városból kifelé haladva ezen belső kultúrsávon túl húzódott a határ első övezete, az ún. nyomás, az igás és kezes jószágok legelője, városrészenként (alsó, fölső, rókusi) tagolódva. A belső legelőt a felső és alsóvárosi szántók övezete követte, az ún. „Feketén". Szántóföldi művelés a hatalmas területhez képest elenyésző hányadot tett ki: 1785-ben 185 000 holdból 7%-ot, 13 000 hold található magánbirtokosok használatában. A harmadik övezetet a szállásföldek alkották, amelyek 2-3 mérföldnyire (10-20 km) feküdtek a várostól, mind „tiszta homokság" -írták róla-, s közel 73 000 holdra rúgott. A szállásföldek az 1710-es években még nem tanyát, nem földműves telepet jelentettek, hanem a legelőt és födelet a jószágoknak. Az első időkben még dívott az ingyenes fölosztás, később, 1750 tájékán a közbirtokból, pusztából már csak illő áron lehetett saját részt szerezni. A magántulajdonban levő szállásföldeket a pusztai legelők bérlete követte mint külső vagy 4. övezet. Ez Szeged határát„V" betűs alakban két nagy részre osztotta: egyik szára alsó, a másik fölső pusztára terjedt ki. Távolságuk a várostól elérte a 4-5 mérföldet (30-40 km-t), s korszakunkban végig városi tulajdonban maradtak. 105
