Hegedűs Anita - Medgyesi Konstantin: A szegediség változásai (Szeged, 2020)
Marjanucz László: Szeged hosszú 18. százada
Marjanucz László Szeged hosszú 18. százada podott a modern középületek száma. Sok új, a polgárosodó élethez tartozó épület jelent meg társadalmi szinten is, mint pl. a klasszicista Sulkowski-ház vagy Szeged legrégebbi lakóháza, a régi megyeházának helyet adó Török-Damján-ház (Oskola utca). Az épített kultúra polgári iránya ellenére még a 19. század elején is a házak 1 családot befogadó, földszintes, nádtetős vagy zsindelyezett, a házvégekkel utcára néző, melléképületekkel egybeépített, sár anyagú és földpadlós épületek voltak (Máté, 2014: 17). Az 1799-es céhlevél rajzolata barokkos templomokat, jól megépített házakat, gazdag növényzetet, Tiszán úszó nagy hajókat és hajómalmokat mutat, tehát a gyarapodó város új adottságait és épített alkotásait számszerű növekedésében, rendezett elhelyezkedésében, élénk gazdaságú forgalmi hely jellegében kapcsolja egybe. Szeged életére jelentősen hatott központi helyzete. Először Nádasdy László püspök szerette volna (1711), hogy Szeged - a viszontagságaiban is jelentős város - legyen a Csanádi Püspökség székhelye. Sokat kellett harcolnia a katonai parancsnoksággal, a bécsi hatóságokkal, de még a város tanácsával is, amely azt hitte, hogy a püspöki tized kivetése újabb teher lesz a szabad lakosság vállán. 1718 után az egyházmegye újra elérte középkori kiterjedését. Ez reményt jelentett a szegedi székhelyre, de Nádasdy halála utána a püspökség végül Temesvárra került (Bálint, 1959: 51). Csongrád megyében a közgyűléseket a megye újjászervezése után, 1723-tól Szegeden tartották, majd fölváltva a megye városaiban és községeiben. Állandó székhely hiányában Szeged tett 1758-ban javaslatot arra, hogy a „Nemes Vármegye háza" ne Csongrádon, hanem városunkban épüljön föl. Az érvek között szerepelt: 1/ Szeged nem csak királyi város, de „oltalom alatt áll" (azaz erődítése van), mely nagyobb ellenséges támadás ellen is „bátorságot" (biztonságot) nyújt; 2/ míg Csongrád „csak az uraságnak tetszőleges időig bírja a pusztákat" (népesedésének alapját), addig „Szeged városa kiváltsággal bírja széles pusztáit" (vagyis a népesség növekedésének tág határai vannak); 3/ ha Szegeden lesz a megyeháza, „a gyűlésekkel járó alkalmatosságokat illendőbb jó móddal lehet a királyi városban biztosítani, embereket piacra, vendégfogadókra és a maguk erszényére igazítani." Vagyis: „Díszesebbnek tetszik királyi városban, mint paraszt helyen nemes vármegye házán lenni" (Blazovich, 1985: 233-234). Ennek ellenére a főúri érdek (Károlyi Sándor) a jelentéktelen Szegvárra helyezte a megye központját. Pedig a vármegye területén egyedül itt voltak értelmiségi, népjóléti és egészségügyi intézmények (kórház, patika), orvosok, vendégfogadók. Itt volt gimnázium a maga színes társadalmi vonzerejével, könyvkultúrájával. Itt kapott helyet a sókamara és szolgált a helyőrség részben idegen, de európai műveltségű tisztikara. Mindez alkalmassá tette volna Szegedet a megyei közélet kibontakoztatására. A vármegye döntésében közrejátszhatott a felvilágosodás eszményeitől, Szeged ezirányú kisugárzásától való félelem is. A döntés hátrányos volt Szeged további városképi és társadalmi fejlődésére, miközben Szegvár nem látta hasznát, mert ott hiányoztak a városiasodás föltételei. A saját erejére 103
