Lajkó Orsolya: „Cserepén ismerem, minemű fazék volt..." (Szeged, 2015)
A hódmezővásárhelyi fazekasközpont
157 „CSEREPÉN ISMEREM, MINEMŰ FAZÉK VOLT...” A HÓDMEZŐVÁSÁRHELYI FAZEKASKÖZPONT helyen a rakodásnak kétféle technikáját alkalmazták. A estibe égetés azt jelentette, hogy a tálakat nagyság szerinti sorrendben, élére állítva helyezték be a kemencébe, míg a borítva égetés során - mely az 1920-as évektől vált egyre népszerűbbé - a tálakat lefelé borítva fordították egymásra, összeragadásukat a közéjük rakott, három kis darab cserép - ún. csípődött - akadályozta meg. A rendelkezésre álló teret gazdaságosan használták ki, mivel a különböző méretű tálakat és tányérokat sorozatosan egymásba illesztették.1001 A vásárhelyi mesterek a tálak és tányérok mellett, - a főző- és sütőedények kivételével - több más konyhai edényt is készítettek, bár ezek számaránya, a tálasanyag egészét tekintve, jelentéktelennek mondható. A készített edényfajták osztályzását Kiss Lajos, az előállításuk során alkalmazott mesterfogások, valamint a felhasznált agyag mennyisége és formája (rög) alapján végezte el.1002 Az első csoportot alkották azok az edények, melyek elkészítésénél mindig ugyanakkora rögöt szakítottak, és a mesterfogások is azonosak. Ide tartoznak a csészék, a tányérok, a tálak, a bögrék, a findzsák, a kanták, a korsók, a szilkék és a köcsögök. A második csoport edényeinél a mesterfogások megegyeztek ugyan, de a rögök nagysága különböző volt. Ide sorolhatók a kerek butellák (buttyella), a fedők, a kancsók, a butykoskorsók (bütykös), a mécsesek és a cserépperselyek (pörsöly). A harmadik csoportba tartozó edények esetében eltérő a rögök nagysága és elkészítésüknek sincs határozott fogása. Kiss Lajos a bödönt, a csíkmákszűrőt, a dohánytartót, a gyertyamártót, a gyertyatartót, a varrókosarat, a kulacsot, a mozsarat és a tintatartót (kalamáris), valamint a szögletes butellák egyes típusait sorolta ebbe a csoportba. Az utolsó csoport edényeinek elkészítése sajátos módon nem korongon, hanem formába nyomva vagy agyaglapokból összeállítva történt. így készült a formástálak, a feszületek, a fésűtartók, az edényekre használt különböző domborműves díszítések és a fülek mellett, a tükrök, a könyv alakú (zsoltár) és áttört butellák, a hálónehezékek, a szenteltvíztartók, a gyertya- mártók, a tintatartók, valamint a kulacsok jelentős része. A vásárhelyi tálasság történeti-fejlődési vonalát az egyes időrendi szakaszokat jellemző évszámos-feliratos edénytípusok alapján rajzolhatjuk meg. A Tornyai János Múzeum évszámmal datált népi kerámiáinak előfordulási aránya országos tekintetben első helyen áll. A néprajzi gyűjteményben összesen 276 darab évszámos agyagtárgyat őriznek, az 1801-1910 közötti időszakból. A 19. századtól, tárgytípusonként, leltárszerű pontossággal maradtak ránk a datált vásárhelyi edények. A 18. századból azonban mindössze egyetlen vásárhelyi stílusú és származású edényt ismerünk; a Néprajzi Múzeum 1798. évi csalikancsóját,1003 rajta okkersárga-zöld mázfoltozás, a központ jellemző díszítőtechnikája.1004 1001 KISS 1964, 324-325. 1002 KISS 1915,52-60. 1003 ltsz. NM 53.61.881. Kiss Lajos említést tesz ugyan még két korai cserépedényről, egy 1742. és egy 1743. évre datált tányérról, melyek azonban megsemmisültek, sem fényképük, sem rajzuk nem maradt fenn (KISS 1926, 187). 1004 KRESZ 1954, XXIV. tábla 13. kép.
