Zsidók Szeged társadalmában (Szeged, 2014)
14. Bácskai Éva Szeged: Elrabolt ifjúság (A Radó csald történetéből)
A reggeli elfogyasztása és a búcsúzkodás után valóban „zu fuß" indultak el hazafelé, maguk előtt tolva talicskáikat. Kisvártatva sikerült lestoppolni egy katonai teherautót, mely a vasútállomásig vitte őket. Innen már indultak tehervonatok Pozsony felé. Ezek is olyanok voltak, mint a marhavagonok, csak felül voltak nyitottak. Végre elindult a szerelvény, azonban ezeken a kocsikon is, nőkre kiéhezett oroszok utaztak. Vicát édesapja csomagnak álcázva pokróccal takarta le. Sikerült is egy orosznak a hátára taposni, de ő mukkanni sem mert. A Pozsonyba érkezetteket, egy laktanyának tűnő épületnek a jókora termében fogadták, és egy hétig karanténba zárták. Szorosan egymás mellett, a földön aludtak az emberek, és nappal mindig ugyanazt a babgulyás ették, mint idefelé az országúti kantinokban. Sok kiéhezett deportált követte el azt a hibát, hogy legyengült emésztőrendszerével hirtelen esett neki az ételnek, aminek hatása az éjszaka igen kellemetlen volt, amint egymáson taposva igyekeztek kijutni az udvari mellékhelyiségbe. Pozsonyban már híre ment az orosz katonáknak, miszerint a fiatal nőket molesztálják. Ezt elkerülendő, elterjedt szokás volt itt, hogy a lányok arcát korommal kenték be, kendővel kötöttékbe a fejüket, miközben sántítottak, és görnyedten jártak. Vica is így tett. A karanténban mindenki tetves volt, kivéve, érdekes módon, az Inzersdorfból érkezett negyven embert. Egy hét után fertőtlenítették a deportált társaságot, majd mehetett ki merre látott. Irány Magyarország. Radóék felkapaszkodtak egy hazafelé tartó vonatra, amely minden kis állomáson sokat vesztegelt, így az út egy örökkévalóságnak tűnt. Vica az egész utazás során azt szajkózta: - Bárcsak már magyar szót hallanék! Néhány óra elteltével a határhoz értek. Onnan tudták, hogy otthon vannak, mert a következőt hallották: Az Isten b...a meg!” Két vasutas veszekedett egymással.- Tessék, itt van neked magyar szó! - mondta az apja, és egy fáradt, halvány mosoly jelent meg szája szegletében. Budapestre április végén érkeztek. Amerre a szem ellátott mindenütt romok hevertek. Winterékhez igyekeztek, Nándor nagybácsihoz, Manci nénihez és Vica legkedvesebb unokatestvérhez, Évához. Egy nagy parkon vitt keresztül az útjuk. Gyurinak egyszerre csak felcsillant a szeme.- Tiszteletem Bartos Úr! - köszöntött egy nagyon szomorú embert. Bartos Gyula rongyosan, megtörtén kelt át a parkon. Nem ismerték ugyan egymást, de a háború előtt Radóék a szegedi színházban több darabban is látták a színpadon. Szegeden és Budapesten is elismert színész volt, később a Nemzeti Színház örökös tagja lett.- Meséljen Bartos Úr! - kérte Gyuri, és Bartos Gyula, a háborúban megtört színész mesélt és kérdezett, és ez így ment, vagy fél órán keresztül. Kérdezték tőle, nem tudja-e véletlenül, hogy meg van-e még Szegeden, a család által alapított kefegyár? Tőle hallották először, hogy a gyár sértetlenül megúszta 256 oooooooooooooooooooo Zsidók Szeged társadalmában
