Bäck Manci - Kárász Judit - Liebmann Béla - Müller Milós: A szegedi zsidóság és a fotográfia (Szeged, 2014)
Lengyel András: Müller Miklós
Müller Miklós 1913-2000 Furcsa paradoxon, hogy a magyar kultúra, amely annyi jelentős fotóművészt indított útjára, máig nem kellően méltányolja az alkotómunka e területét. Azok, persze, akik külföldre távoztak, s valamely nagy kultúra kereteiben fejthették ki tevékenységüket, többnyire itthon is híresek lettek (Capa, André Kertész, Moholy-Nagy stb.j, hiszen hírük lassan hazaszivárog. A külföldi elismerés itthon is legitimálja őket. Azok azonban, akik itthon maradtak vagy, ha elmentek is innen, de nem olyan kultúra részesei lettek, amelyet a globalizáció fősodra az érdeklődés középpontjába helyez, rosszul jártak. Munkásságukat ide haza mérsékelt érdeklődés övezi. A fotó becse persze azért lassan mégis csak tudatosul, maga a vizualitás is egyre nagyobb szerepet kap a mindennapi életben, mindenekelőtt a kommunikációban, s mára a lelkes hívek (egyelőre még szűk) csapata is kialakult. Az olyan gyűjtő, szervező és népszerűsítő szakemberek pedig, mint amilyen az egyszemélyes intézményként is nagy hatásfokkal dolgozó Kincses Károly, aki egyebek közt a Magyar Fotográfiai Múzeumot is megteremtette és szinte minden fontos akcióban évtizedek óta jelen van, munkájukkal is, példájukkal is új folyamatokat generálnak, — áttörik a közöny falát. így ma már elmondható, legalább körvonalaiban, hozzávetőlegesen kirajzolódik a magyar fotográfia története, s akiben él az érdeklődés, az mind több minőségi kiállítással, fotóalbummal, adattárként is forgatható katalógussal stb. találkozhat. A kínálat, a választék, jól érzékelhetően, növekszik. Ma már az is látszik, a magyar fotográfia történetének térképén Szeged is megtalálható. A fotó és a fotózás itteni meghonosodásának történetét, a festménypótló „fényírdák" sorát föltárva és regisztrálva, pár éve (több évtizedes munkával) Tésikné Knotik Márta megírta. [Fényírók és fényírdák Szegeden. [2010].) A hajdani „fényírók" persze nem „művészek" voltak, hanem a technika adta lehetőségekkel élő mesteremberek, akik azötödrangú helyi festők arcképfestő munkáját váltották ki (a korban nagyra becsült) „valósághű", ám gépi technikával megalkotott portréikkal, s nevezetes eseményeket (pl. az 1879-i nagy árvíz, a Víz) vagy a szépen fejlődő város új épületeit, szobrait stb. örökítették meg. A „művészkedésre" lehetőségük sem, ambíciójuk sem volt. Ám amit produkáltak, az technikailag tökéletesen kivitelezett mesteri munka volt, dokumentáltak (rengeteg olyasmit, ami a korábbi évszázadokban mindig megörökítetlenül múlt el), vizuális kultúrát formáltak külön szándék nélkül is, s igényességre szoktattak egyre szélesedő körben olyanokat (is), akik addig kívül rekedtek a vizuális kultúra körén. (Anyagi helyzetük ugyanis nem tette lehetővé arcképük megfestetését vagy más módon való megörökítését, „nyomtalanul” múltak el.) S a hőskor olyan jeles mesterei, mint pl. az itt hosszú ideig dolgozó Keglovich Emil, Brenner s társaik munkájuk révén ma is figyelmet érdemelnek - s egyre inkább kapnak is. (Azok a nagyméretű fotók például, amelyekkel a Víz utáni szegediek lepték meg az ide ellátogató Ferenc József „császár és király"-t, ma a bécsi, hajdani császári kincstár féltve őrzött, megbecsült darabjai, amelyeknek bemutatásával „Kákánia", az egykori „K. und K.’Világ hangulatát is föl tudják idézni. S természetesen műalkotást látnak bennük.) Utóbb, már a két világháború közt, amikor a technika rohamos fejlődése és az átalakuló műveltségi
