Giorgio Vasari 1511-1574 (Szeged, 2011)

V. (Szent) Pius pápa (1504-1572)

ízléstelennek ítélt, és a józanság mintaképévé vált. A prostituáltakat kiűzték a városból vagy egy meghatározott negyedre korlátozták a működésüket. Szigorúan büntették a vasárnap megszentségtelenítését, a profánságot és az állatviadalokat, bevezették a hittanoktatást. 1566-ban új katekizmust tettek közzé, melyet átdolgozott breviárium (1568), majd javított misekönyv (1570) követett. Szigorúan vették az egyházi élettel kapcsolatos szabályokat, a szerzetesektől megkövetelték, hogy a fogadalmukhoz illő elvonultságban éljenek. Korlátozták a bűnbocsánat megadásának módjait és átalakították a feloldozás rendjét.

Pius esküdt ellensége volt a nepotizmusnak. Bár egyik unokaöccsét bíborossá nevezte ki, befolyást nem engedett számára; családja többi tagját távol tartotta magától. Az Admonet nos kezdetű bullában (1567. március 29.) megtiltotta a Vatikánt illető földbirtokok átruházását és esküvel kötelezte a bíborosokat ennek betartására. 1569-ben elrendelte a zsidók kiűzését az egyházi államból. Gazdasági okokból ugyan megengedte nekik, hogy Rómában és An- conában maradjanak, ám mindezt megalázó feltételekhez kötötte. 1571 februárjában feloszlatta az umiliatikat, egy lezüllött milánói szerzetesrendet, Carlo Borromeo érsek elleni merényletben való bűnrészesség vádjával.

Pius pávává választása az inkvizíció trónra emelését jelentette: dédelgetett álma volt az eretnekség teljes kiirtása, és a kezébe került hatalom csak fokozta ezt a szenvedélyét. A Szent Hivatalt irányító szabályokat megszigorították; rég felfüggesztett vádeljárásokat indítottak újra; a rang nem jelentett védelmet, hanem csak még ádázabb támadást provokált. Kegyetlenebből senkit sem üldöztek, mint a művelteket, akik körében sokan fogadták el a protestáns tanokat; az (itáliai) hercegek és városállamok megszüntették a védelmüket, és a Vatikán kegyeit keresték azzal, hogy kiadták a magasrangú megvádoltakat. Cosimo de’ Medici kiadta Pietro Carnesecchit (és két évvel később jutalmul megkapta a nagyhercegi címet — 1569 szeptemberében); Velence Guido Zanettit adta ki, II. Fülöp pedig Bartolomé de Carranzát, Toledo érsekét.

1571 márciusában alapították meg az Index Kongregációt, mely az addiginál is nagyobb elszántsággal üldözte az eretnek irodalmat. Ennek eredményeképpen nyomdászok százai menekültek Svájcba és Németországba; az eretnekség kiűzetett Itáliából. Piusnak egyetlen bánata csak az volt, hogy szerinte egyes esetekben túlságosan elnézően járt el. 1567-ben kiátkozta Michael Baius löweni professzort, aki kárhoztatta a külsőségeket és a hit általi meg- igazulást hirdette, azáltal hogy elegendő a Szentírás tanítása. Noha Baius meghátrált, tanait később a janzenisták elevenítették fel.

Pius politikai tevékenységét egyetlen dolog motiválta: az eretnekség, a hitetlenség elleni harc. II. Fülöpöt Hollandia ellen tüzelte és helyeselte Álba herceg vérengzéseit. Elítélte a hugenottákkal szembeni késlekedést, és teljes kiirtásukra szólított fel [ad internecionem usqué). Bár nem lehet bebizonyítani, hogy tudott a Szent Bertalan-éji mészárlásról, indulatos kirohanásai bizonyosan hozzájárultak a legádázabb szenvedélyek elszabadulásához. Hangosan tiltakozott az ellen, hogy a német-római császár megtűri a protestantizmust, és épp hogy azt nem kívánta,

unseemly, and became a model of sobriety; prostitutes were driven from the city, or confined to a certain quarter; severe penalties were attached to Sunday desecration, profanity and animal baiting; clerical residence was enforced; conventuals were compelled to live in strict seclusion according to their vows; catechetical instruction was enjoined. A new catechism appeared in 1566, followed by an improved breviary (1568), and an improved missal (1570). The use of indulgences and dispensations was restricted, and the penitential system reformed.

Pius was the avowed enemy of nepotism. One nephew, it is true, he made cardinal, but allowed him no influence: the rest of his relatives he kept at a distance. By the constitution Admonet nos (March 29,1567), he forbade the reinvestiture of fiefs that should revert to the Holy See, and bound the cardinals by oath to observe it. In March 1569 Pius ordered the expulsion of the Jews from the states of the Church. For commercial reasons they were allowed to remain in Rome and Ancona, but only upon humiliating conditions. In February 1571, the Umiliati, a degenerate monastic order of Milan, was suppressed on account of its complicity in an attempt upon the life of the archbishop, Carlo Borromeo.

The election of Pius to the papacy was the enthronement of the Inquisition: the utter extinction of heresy was his darling ambition, and the possession of power only intensified his passion. The rules governing the Holy Office were sharpened; old charges, long suspended, were revived; rank offered no protection, but rather exposed its possessor to fiercer attack; none were pursued more relentlessly than the cultured, among whom many of the Protestant doctrines had found acceptance; princes and states withdrew their protection, and courted the favour of the Holy See by surrendering distinguished offenders. Cosmo de’ Medici handed over Pietro Carnesecchi (and two years later received in reward the title of grand duke, Sept. 1569); Venice delivered Guido Zanetti; Philip II, Bartolomé de Carranza, the archbishop of Toledo.

In March 1571 the Congregation of the Index was established and greater thoroughness introduced into the pursuit of heretical literature. The result was the flight of hundreds of printers to Switzerland and Germany. Thus heresy was hunted out of Italy: the only regret of Pius was that he had sometimes been too lenient. In 1567 Pius condemned the doctrines of Michael Baius, a professor of Louvain, who taught justification by faith, asserted the sufficiency of the Scriptures, and disparaged outward forms. Baius submitted; but his doctrines were afterwards taken up by the Jansenists.

The political activities of Pius were controlled by one principle, war upon the heretic and infidel. He spurred Philip II on in the Netherlands, and approved the bloody work of Alva. He denounced all temporizing with the Huguenots, and commanded their utter extermination [ad internecionem usque). While it cannot be proven that he was privy to the massacre of St Bartholomew, still his violent counsels could not fail to stir up the most savage passions. He exclaimed loudly against the emperor’s toleration of

GIORGIO VASARI 1511-1574

77