Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)

IV. A Múzeum gyűjteményei

politikai pikantériával is bíró szabadkőműves érmék, a papírszükségpénzek vagy a grafikailag is érdekes kivitelezésű különféle értékpapírok. Ezek értéke immár nem (vagy nemcsak) anyagukban van, az anyagértéknél jóval nagyobb a történeti viszonyokat tükröző kifejező- és dokumentumértékük. Maga a numizmatika pedig a régészet segédtudományából egyre inkább az újabb korokat kutató történettudomány segédtudományává válik. Ám emellett régi, „gyönyörködtető” funkcióját is mindmáig megőrizte: az új szerkezetű gyűjtemény egy sor vonatkozásban a művészettörténeti megközelítések számára is termékeny lehetőségeket tartogat. S csak fájlalni lehet, hogy e lehetőségek ma még jórészt kiaknázatlanok.

A gyűjtemény ma több mint hatvanezer darabból áll, s ezzel az első három legnagyobb vidéki múzeumi gyűjtemény egyike.

■Q A történeti gyűjtemény

A történeti relikviák gyűjtése a szegedi múzeumban némileg ellentétes pályát futott be, mint a numizmatikai: a kezdeti szórványanyagok gyűjtéséből csak viszonylag későn alakult ki a módszeres gyűjtés, ma azonban már ez a múzeum egyik legnagyobb, legsúlyosabb gyűjteménye. (E mögött - egyebek között - a muzealizáló, a „múzeumba való” tárgyakat kijelölő szemlélet jelentékeny átalakulása húzódik meg.)

Kezdetben, amikor Reizner János az első tárgyakat elhelyezte a szerveződő, potenciális múzeumban, a régészeti és numizmatikai leletek mellett, azok közt meghúzódva már történeti jellegű tárgyak is voltak. Ezek azonban sokáig csak alkalomszerűen, adományozás útján gyarapodtak. A várostörténeti jelentőségű emlékanyag: pecsétnyomók, viseletek, céhzászlók, stb. így csak lassan gyűltek, tudatos gyűjtés gyakorlatilag nem folyt. Némi túlzással szólva, minden azon múlott, a városi tanács mikor, milyen régi tárgyakat adott át megőrzésre a múzeumnak. E tárgyak nem is külön leltárkönyvben kerültek regisztrálásra, hanem csak az egyéb relikviák közt, vegyesen. (E tény egyebek közt már csak

azért is figyelemre méltóan korjellemző mozzanat, mert az alapító-igazgató, Reizner János maga elsősorban mint Szeged történetének monográfusa vívott ki magának elismerést.)

Ez a helyzet némileg csak az első világháború életmódváltásra kényszerítő élményei hatására változott meg. A frontról visszatérő katonák (elsősorban a szegedi, ún. 46-os gyalogezred katonái) számos háborús emléket hoztak magukkal

A szegedi építőmesterek céhbehívó táblája (1870)

haza. Ezeket a relikviákat azután 1918 őszén ünnepélyesen a városi múzeumra bízták. Móra Ferenc ekkor, 1918 decemberében nyitotta meg azt az új leltárkönyvet, amely már a hirtelen megnövekedett anyagot volt hivatva regisztrálni. Ez a vékony, kis kötet adja az első összegzését az addig fölhalmozódott várostörténeti anyagnak. „Az első oldalakat kitölti a katonaság ajándékainak jegyzéke. A múzeumi tárgyak között eladdig szokatlan, »kortárs« anyagokról volt szó: zászlókról, sapkajelvényekről, egyenruhákról, egyenruhákról, fényképekről, kitüntetésekről, oklevelekről, iratokról. Akadtak zsákmányolt darabok, hadifogságban készített eszközök”, stb. is. Tulajdonképpen ez az aktus volt a „helytörténeti osztály” (gyűjtemény) félig elvi, félig