Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)
II. A Múzeum helye a magyar múzeumi rendszerben
tárépülettel is rendelkezik, munkatársainak össz- létszáma pedig száz körül mozog, kicsiben, s helyi viszonylatban a régi, még egységes nemzeti múzeum gyűjtemény- és tevékenységszerkezetét képezi le. Ez egyszerre gond és előny. Gond, mert többféle területen kell helyt állani (régészet, történettudomány, néprajz, természettudomány, irodalom- és művészettörténet). Előny, mert ez a sokféleség egyben az adódó feladatok komplex ellátásának tükröződése, s azt mutatja, hogy az intézmény nemcsak egy-két területen, hanem a maga teljességében „fedezi le” a muzeológiai szempontból releváns helyi kulturális vonatkozásokat. (A „helyi” itt mindig tágan értendő: Szeged mellett a környéke is ide tartozik.) A szerkezet emellett „függőlegesen” is tagolt: a munkát nemcsak tudományos munkatársak végzik, hanem - kezük alá dolgozva - más jellegű munkakörök is képviselve vannak (pl. restaurátorok, preparátorok, gyűjteménykezelők, adminisztratív dolgozók, takarítók, teremőrök). A múzeumban jelenlevő szakágazatok súlya persze különböző. A régészet - esetleges okoknál fogva is - az egész intézményhez mérve túlsúlyos, más területeket viszont olykor csak egy-egy ember képvisel, s az ágazatonként átlaglétszám is alacsony. De legalább egy szakember mindenhol van, s ez nagy szó. A múzeumnak kívülről nézve két, merőben különböző része van: az, ami kívülről is „látszik”, s az, ami nem, ami csak „belül”, a nyilvánosság elől takarva zajlik. A közönség, leszámítva az építészeti kulisszát, az épületeket, elsősorban a kiállításokkal találkozik, a kiállítást látja speciálisan múzeumi „valaminek”. Ebből ítél, s ezért jár múzeumba. Emellett egy szűkebb kör, az a csoport, amelyet múzeumbarátokként lehet megnevezni, más múzeumi rendezvényekkel is találkozik: kiállításmegnyitókkal, előadásokkal, könyvbemutatókkal, úgynevezett múzeumi matinékkal (ez utóbbiakat gyerekeknek tartják múzeumpedagógusok), s egyéb, alkalmi rendezvényekkel. Egy másik, talán még szűkebb csoport a múzeum tudományos teljesítményeivel: múzeumi Évkönyvekkel, kutatási beszámolókkal, múzeumi „márkajelzés” nélküli, de a múzeumban született könyv- és folyóiratpublikációkkal is találkozik. S „látszik” az is, amit a média közvetít a múzeumról egy-egy esemény kapcsán. (Ez utóbbinak a hatósugara az előbbieknél kétségkívül szélesebb, olyanokat is elér, akik nem járnak múzeumba, nem olvasnak múzeumi tudományos közleményeket, de ez a múzeumkép szükségszerűen esetleges és felszínes.) A múzeum másik része, a tevékenység másik összetevője voltaképpen „láthatatlan” marad, pedig fontos, sőt, bizonyos mértékig az előbbi „találkozásoknak” is előföltétele. A múzeumnak ez a belső tevékenysége külön világ, saját törvényekkel, saját követendő metódusokkal. A feladattisztázó szakmai eszmecseréktől a gyűjteménygyarapítás szakértelmet, szorgalmat, „odafigyelést” s nem utolsósorban pénzt igénylő napi gyakorlatán át, a műtárgygondozás és restaurálás, a sokrétű dokumentálás („leltározás”, fotózás, rajzolás) feladata éppúgy említhető itt, mint a gyűjteményre magára is visszaható tudományos földolgozómunka. Nehéz, felelősségteljes munka mindegyik, de mindegyiknek megvan a maga szépsége. Ezek egy része persze nyilvánvalóan oly speciális, oly mértékben csak múzeumi kontextusban „érthető”, hogy nem is igen kívánkozik nagyközönség elé. Mondhatnánk, szakmai belügy. Egy része azonban e takarásban lévő múzeumi szférának nagyon is fontos és nyilvánosság elé kívánkozó. Ezek esetében sem maga az a tevékenység kívánkozik napfényre, amit a muzeológus végez, hanem e tevékenységének az eredménye: a gyűjtemények és az írásos formát is öltő tudományos produkció. Ezekről külön is szólunk.
