Lengyel András: Múzeum a Tisza partján (Szeged, 2007)

II. A Múzeum helye a magyar múzeumi rendszerben

régészeti leleteit s más műtárgyait is, mint az antik görögség, Egyiptom, stb., jóllehet semmi valóságos jogcímük erre nem volt. (A visszapörlés persze ma is tart, de gyakorlatilag eredmény nélkül.) Az ellenkező pólus, a periféria egy-két személyes, kicsi, „csupán” lokális értékekre épülő múzeumai ezekkel együtt sem nagyon emlegethetők.

A nyelv a közös - múzeum - elnevezéssel mégis összekapcsolja őket. Miért? Alighanem azért, mert bármily nagyok is a különbségek, valami a legnagyobban és a legkisebben is egyaránt megvan. Minden múzeum ugyanis arra épül, hogy a régmúltból, vagy az éppen most múlttá váló jelenből összehordja mindazt, ami az elmúlóból tárgyként megőrizhető. Az archiváló „ösztön" következtében a régészeti lelet, a műalkotás, a hétköznapi munkaeszköz, az életvitelhez tartozó bútor, konyhai eszköz, de még az élet valamely mozzanatát megörökítő fotó, könyv, kézirat, vagy a természeti világ „természetes” vagy szándékoltan előállított maradványa, a fosszília és a preparációval megőrzött bogár, stb. is — mind-mind múzeumi tárgy. A cél az, hogy a világ fölmérhetetlenül gazdag tárgyiasulási lehetőségei e tárgyakban valahogy fönnmaradjanak. Emlékeztessenek és értelmezésükre szólítsanak föl. Ez a megőrzésre törekvő alapfunkció pedig együttjár azzal, hogy a megőrzött tárgyakat, a műtárgyakat meg is kell mutatni, valahogy hozzáférhetővé is kell tenni az aktuális érdeklődés számára: ez a megmutatás legjellegzetesebb, hagyományos formájában, a kiállítás. A megőrzés és megmutatás gyakorlata pedig önmagából következően megszüli a további gyűjtés és a gyűjtéshez, megőrzéshez és megmutatáshoz nélkülözhetetlen értelmező munka szükségletét. A műtárgyakat ugyanis nem lehet, vagy legalábbis nem érdemes ötletszerűen, csupán az élet kínálta véletlenekhez igazodva összehordani. Valami jellegükből adódó „szakszerű”, a modern kor reprezentatív tudásformájának, a tudománynak megfelelő erőfeszítés is szükséges hozzá. A megőrzendő tárgyak tehát szinte automatikusan maguk köré szervezik az ember kulturális tevékenységének egy sokrétű s összetett formáját: a múzeumban végzendő sokféle munkát, közös nevükön a muzeológiát. E munka pólusai persze igen nagy fesztávot fognak át: a tárgy szekrénybe vagy polcra helyezése, „leporolása” éppúgy „muzeológia”, mint a megőrzésre szánt tárgyakkal való minden foglalkozás, pl. a tárgyak „értelmét", történeti értéküket föltáró és bemutató, azokat eredeti összefüggéseikbe visszahelyező absztrakt megértés-kísérlet, a tudomány-művelés.

Hajdan, a muzeológia előtörténetekor a műtárgy elkülönített elhelyezése és bemutatása gyakorlatilag még egybeesett: a gyűjtemény - vagyis a raktár — egyben kiállítás is volt. S az emberi szándék, amely „létrehozta” (vagyis elkülönítése révén az enyészettől megmentette) nemigen volt több, mint puszta históriai érdeklődés és/vagy a szép szemlélésének vágya. Az idők folyamán azonban mindez sokszoros átalakuláson ment keresztül: az alapfunkció intézményesült, a megőrzést immár egy intézmény, a múzeum végzi, a szükséges munkát pedig egy egyre nagyobb, egyre összetettebb és differenciáltabb munkamegosztási rendszer szereplői látják el. Egy-egy mai múzeum súlyát és minőségét voltaképpen az adja meg, hogy ma, a múzeumok világméretűvé vált hálózatának időszakában az adott múzeum e fejlődési folyamat melyik állomását mutatja. Az egyik póluson vannak a nagy, összetett és differenciált funkciórendszert megtestesítő nagy múzeumok, a másik póluson pedig azok a kis, lokális múzeumocskák, amelyek sok szempontból ma is az előidők amorf ősegységét, differenciálatlanságát s kis méreteit képviselik. E két pólus között persze az átmeneti formációk hihetetlen gazdagsága húzódik meg. De a világ múzeumainak nagy hálózata éppen azért olyan, amilyen, s azért igazán érdekes, mert ezt a sokféleséget képes volt létrehozni, s megőrizni, biztosítva így nagyon sokféle igény kielégítését.

A szórakoztató panoptikum nem múzeum, s nem az a műtárgyak köré szervezett multifunkcionális „szórakoztatás” egyre divatosabb álmúzeumi intézményformája sem. Az „önfenntartó múzeum” esz