Nagy Imre: A Lucs-gyűjtemény (Szeged, 2007)
ISMERTETŐ A SZEGEDI MÓRA FERENC MÚZEUM LUCS-GYŰJTEMÉN YÉRŐL Szőnyi István: Csónakok van kiállítása. A képszerkesztés hagyományos eszközeit elvetve tudatosan formálja át a tárgyakat, felbontva és tudatosan átszerkesztve, dekoratív szellemben újrarendezve azokat. Művészete az expresszionizmus formaköréhez áll legközelebb, de tetten érhető benne a népművészet letisztult formanyelvének hatása is. Legjobban sikerült dekoratív hangvételű, koloritgazdag grafikái közé sorolható a Lucs-gyűj- temény büszkesége, a „Nő gyümölccsel” című akvarellképe. Az álló formátumú kép felső mezőjét egy összefont karral megörökített, fehér kendős nőalak tölti ki. A női arc, a vállak és a kezek minimális mértékű modelláltsága szoborszerűvé teszi a figurát, s ily módon kontrasztba állítja azt a kép előterében látható gyümölcsökkel, melyek megformáltságukban erős - már-már realisztikus hatású - plaszticitást mutatnak. Ezt a fajta kettősséget csak fokozza a gyümölcsöktől jobbra látható tört rózsaszínes, nagymintás textilmotívum, mely dekoratív síkszerűségével és szándékosan bizonytalan téri helyzetével végképp megakadályozza a szemlélőt abban, hogy a tér és az ábrázolt motívumok pontos, látványszerű leképzéseként tekintsen a műre. Különösen egységes hatást keltenek a finom lí- rájú Szőnyi István kompozíciók, a „Kerítésnél”, a „Tájkép ökrösszekérrel” és a „Csónakok”. Szőnyi István (1894-1960) festő és grafikus, a modern magyar művészet egyik meghatározó alakja. A Képzőművészeti Főiskolán és a nagybányai művésztelepen Ferenczy Károlynál és Réti Istvánnál tanul. Már korai munkáin érezhető Rembrandt hatása, ahol a súlyos formák tompa aranybarna tónusban derengenek. Az 1920-as évek második felétől Zebegényben dolgozik nyaranta, később minden idejét itt tölti. A Duna-kanyar, a táj, az ott élő emberek jelentik mindennapos inspirációs forrásait. Az 1929-es római útja után palettája színesebbé válik, s a harmincas évek közepétől egyre többet dolgozik temperával. 1937-től a főiskola tanára. „Csónakok” című olajtempera képe rafinált kompozíció, ahol a megemelt horizont miatt különös téri élmény visszaadására vállalkozhatott. A képmező felső kétharmadát a türkizes tónusokkal megfestett vízfelület tölti ki. Ebbe a nagy összefüggő színfelületbe hasít bele a két, partra húzott csónak halvány okkeres formája. A csónakoktól balra három színes ruhás nőalak figyelhető meg, míg a képmező jobb szélén két férfialak ellensúlyozza a nők hármas csoportját. A partszakasz felületét nagyobb ecsetvonásokkal érzékeltette, amelyben a fehérrel derített okker az uralkodó szín, bár helyenként szürkéskékekkel és szürkésbarnákkal modellálja ezt a látszólag monoton felületet. Az egész kompozíció legizgalmasabb és a legnagyobb formagazdagságról árulkodó motívuma a csónakok végénél látható, partra vetett vasmacska. Bár a partszakasz festésmódjában a hosszabb, elnyúló ecsetvonások az uralkodóak, a víztükör érzékeltetésénél - éppen a folyó játszi könnyedséggel mozgó hullámainak a visszaadásakor - apró, rövid ecsetvonásokkal operál. Látható itt a konstruktivista szellemű Barcsay Jenőtől egy korai mű, a „Menekülés”, mely témájában Rudnay hatásáról árulkodik ugyan, de festés9119 17
