Nagy Imre - Szabó Tamás: A Képzőművészeti Gyűjtemény - Kiállításvezető a Móra Ferenc Múzeum állandó kiállításához (Szeged, 2007)
Zoltánfy István
y||Y KÉPZŐMŰVÉSZETI GYŰJTEMÉNY felület alsó sávjában azután a mű elveszíti minden tárgyiasságát, s nem marad más, csak a kékesszürke festékpászmák játékos felülete, mely minden tárgyiatlansága ellenére mégis a fényjáték hatására viliódzó víztükör benyomását nyújtja. Néhány közeli kortárs művész is helyet kap e bemutatón, azok, akik már nincsenek közöttünk. Ezekből a munkákból látható, hogy a szegedi festészetben az 1960-as és 1970-es években erőteljesen hatottak az alkotókra a különféle konstruktív és expresszív felfogások. Legpregnánsabban Dér István, Fontos Sándor, Vincze András, Veres Mihály és Kováts Margit munkái mutatják ennek nyomait. A figuralitás vonzásában alkotó művészek közül Magos Gyula és Zoltánfy István műveit kell kiemelnünk, akik mindketten a szegedi Tömörkény István Művészeti Szakközépiskola tanárai voltak. Zoltánfy István (1944-1988) festő, akinek a szegedi Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán 1963 és 1967 között Vinkler László a mestere. 1970-ben és 1972-ben is megkapja a szegedi Nyári Tárlat díját, 1972-ben Koszta-emlékéremmel jutalmazzák, 1973-ban megkapja Szeged város alkotói díját, 1987-ben pedig a Szegedi Táblaképfestészeti Biennálé díját. 1968 és 1988 között a szegedi Tömörkény István Gimnázium és Művészeti Szak- középiskola tanára. Embercentrikus festő, akit művészetében a család, a generációk, az emberi kapcsolatok történelmi alakulása foglalkoztat. Az 1970-es évekig egyfajta klasszicizáló, harmonikus felfogást követ, és a reneszánszos formaképzést szürrealista komponálással ötvözi. Későbbi műveVinkler László: Canale Grande Zoltánfy István: Kocsma in egyre nagyobb teret nyernek a diszharmonikus, filozofikus jellegű festői meditációk. „Kocsma” című alkotása egy mára már megszűnt, de egykor legendás hírű vendéglátóhelynek állít emléket (bár hozzá kell tenni, a festmény elkészítése után még több évig üzemelt...). Az alkotás több olyan, a reneszánsz művészetből eredeztethető problémát értelmez újra, mint az ismert személyiségek elhelyezése a képen belül, vagy a képen belüli tükör adta látvány interpretálásának kérdése. A festmény minden figurája egyenlő kidolgozottsággal került megörökítésre a képen, és ebben a németalföldi kora-reneszánsz képépítési módszerét eleveníti fel. A műalkotás egyfajta dokumentarista társadalomrajz az 1960-as, 1970-es évek Szegedének szubkulturális valóságáról. A képzőművészeti kiállítás a második emeleti folyosószakaszon ér véget, ahol Munkácsy Mihálynak a „Honfoglalás”-hoz készített szénvázlata került elhelyezésre. A rajz 1898-ban érkezik Szegedre Munkácsy özvegye ajándékaként. A kartonlapok az összeállítás után 196x600 cm-es művé álltak ösz- sze, közel olyan nagyságúvá, mint a díszteremben elhelyezett színvázlat. Érdemes összehasonlítani a rajzot a díszteremben látható olajfestménnyel. Jól látható, hogyan helyez el figurákat a kompozíció kompaktabbá tétele érdekében az előtérben, s az is figyelemreméltó, ahogyan a színvázlaton egy, a háttérben elhelyezett sátortető formája fogja össze Árpád és a vezérek csoportját, ezzel is hangsúlyozva eggyétartozásukat és szövetségüket.
