Gaskó Béla - Varga András: Csak egy földünk van (Szeged, 2007)
Gaskó Béla: Dél-alföldi élőhelyek
Aphrodité által megszentelt állatnak tartották. A porceláncsigák (Cyprea sp.) Délkelet-Azsiában, Polinéziában és Afrikában sokáig fizetőeszközként funkcionáltak. Afrika egyes részein még a XIX. században is széles körben alkalmazták ezt az „inflációmentes” elszámolási módot. A tritonkürt (Tritonium variegatum) vázát oldalról megfúrva a rómaiak harci kürtként használták. Hangja állítólag nagyon erős. A Földközi-tenger vidékén a halászok a mai napig is adnak vele hangjelzéseket. Léteznek kifejezetten veszélyes csigák is. A bö- döncsigák (Dolium sp.) orr része (ormánya) 2-4%- os kénsavat termel, amit a nyelvük (radula) segítségével juttatnak az áldozatukba. Hasonló, de még veszélyesebb a kúpcsigák (Conus sp.) „marása”. Nem véletlenül tartják ezeket a tetszetős küllemű állatkákat a „tengerek viperáinak”. A kagylókkal szemben lévő vitrin legérdekesebb tárgya a fűrészes rája (Pristis microdon) orrnyúlványa. Az ördögfejre emlékeztető rájapeték elég szokatlan látványt nyújtanak. A többsoros fogazatú cápaállkapcsok még az üvegen keresztül is ijesztőek. Leszámítva néhány elhivatott természetbúvárt, senki sem örülne, ha úszás közben találkozna e fogsorok viselőivel. Tengeri csigák DÉL ALFÖLDI ÉLŐHELYEK <2 Szikes tavak AII. József uralkodása alatt készült kéziratos térképek (I. Katonai Felmérés dél-alföldi térképszelvényei 1783-84-ből és Zacharias Johann Sax 1787- es munkája) tanúsága szerint az Alföld tekintélyes hányadát borították mocsarak, tavak és időszakos vízállások. Az egykori és a mai természeti környezetet összevetve a nagy folyók (a Duna, a Tisza, a Maros és a Körösök) mentén szembetűnő a különbCápa állkapocs Az élővilág fejlődése szempontjából óriási jelentőségű korszakváltásnak számított, amikor az állatok átlépték a szárazföld határát. A jelenséget különféle életmódú teknősfajokkal próbáltuk érzékeltetni. A valódi cserepes teknősök (Eretmochelys imbricata) méltatlanul rövidre szabott életükben, valahol Vietnam partjai mellett úszkáltak a Csendes-óceánban. A kapcsolódó történet szerint az álcserepes teknőst (Caretta caretta) a XIX. század végén magyar katonák hozták Dalmáciából. Bár lelőhelyeik távolsága tetemes, egyvalami mégis közös bennük, mindkettő igazi tengeri faj. Éltető közegüket csak a tojások lerakása idején hagyják el hosszabb időre. A hazánkban helyenként gyakori mocsári teknős (Emys orbicularis), továbbá az Észak-Amerikából származó, hobbiállatként tartott vörös fülű ékszerteknős (Chrysemys scripta elegáns) vízhez kötött ugyan, de az előzőeknél sokkal gyakrabban merészkedik ki belőle. A sort záró mór teknős (Testudo graeca) kifejezetten szárazföldi állat. Tárlónkban a vizet kék, a szárazföldet zöld színű posztóval jelöltük. ség, de hivatkozhatunk akár a kiskunsági homokhátra is, ahol az 1700-as évek végén még egymást érték az erecskék és a kisebb-nagyobb állóvizek. Az utóbbiak többsége szikes tónak tekinthető. Ennek okai elsődlegesen a Duna Tisza közi homokhát talajainak kémiai összetételében keresendők. Az elszikesedés folyamatában egyaránt fontos szerepet játszottak a felszíni vizek és a talajban mozgó ún. gravitációs víz.
