Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

Vörös Gabriella: Juhász Antal jubileumi kötete elé. Ajánlás az Olvasónak

Juhász Antal jubileumi kötete elé Ajánlás az Olvasónak R

égóta figyelem a néprajz tudományával foglalkozókat, és bevallom, hogy csodálatom mellett kicsit irigylem is őket. Olyan harmonikus kapcsolatban élnek ugyanis egymással, dolgoznak, kutatnak, gyűjtenek és jelennek meg együtt, ami valóságos csudának számít mai világunkban. Ráadásul nem csak magukkal és egymással vannak jóban, hanem képesek mozgósítani jó ügyek érdekében másokat, mint ahogyan tették most is: Juhász Antal, Professzor úr, Tóni ünneplése alkalmával. Ha belelapoz az Olvasó a kötetbe - vagy elég, ha a tartalomjegyzéket futja át és a főbb témaköröket veszi számba - , elámul. Régész, történész, neves kutató és kezdő, fővárosi és messzi tájak kutató néprajzosa, egyetemen oktató és padlások pókhálóit lapozgató, szenvedélyesen tárgyakat gyűjtő kollega, elméleti szakember: mind-mind megfér e lapokon. Mit megfér! Egymáshoz kapcsolódva alkotja mai tudományunk olyan színes mozaikját, hogy szinte eldönthetetlen mire legyen az ember kíváncsi először. Nézzem meg, hogy mit írtak régész kollegáim, vagy azt olvassam el gyorsan, hogy melyek a néprajztudomány jól ismert, vagy - számomra legalábbis - új témáinak legfrissebb eredményei. Ezt a nagy-nagy tudományos összefogást, együtt megjelenést a nevezetes alkalomra, a 70. születésnapra, úgy is értelmezheti az Olvasó, hogy dr. Juhász Antal személye, pályafutása, az iránta érzett tisztelet és elismerés hozta össze. És ebben nem is téved semmit. Egy pályaképet nagyon sok száraz adat, a bibliográfia és még számos más, a valóságot tükröző tények sora rajzolja ki, de annak csak a vázát. Az emlékezetes történetek, a személyes találkozások, a közös munkák adják meg a savát-borsát, amiről csak a kortársak, a pályatársak, tanítványok tudnak beszámolni. Többen megtették ebben a kötetben, hadd éljek ezzel a lehetőséggel, csak néhány gondolat erejéig magam is! Juhász Antalt nagyon régen, fiatal, kezdő régészként ismertem meg, mint az Alföldön élő ókori népek, a szarmaták csetlő-botló kutatója. A legendás múzeum, a szegedi Móra tudományos igazgatóhelyettese volt, és szívélyesen invitálta a fiatalokat minden évben az őszi tudományos ülésszak előadói közé. Bennem az maradt meg és lett azonnal végtelenül rokonszenves, hogy milyen nyitott volt az első pillanattól kezdve az én szarmatáim iránt, akikkel egyébként a kutya se törődött. Az egész országban alig voltunk néhányan, akik ezt az elhanyagolt népet választottuk. Kitalálta, hogy én voltaképpen szarmata néprajzot kutatok, hiszen első cikkeimben a viseletet próbáltam újszerű módon értelmezni és bemutatni. Azt hiszem, hogy tanári tulajdonságai közül ma is ezt tartom talán a legtöbbre: a feltétel nélküli, teljes odafordulást, figyelmet, és persze a segítőkészséget, amire minden kezdőnek, tudós palántának elemi szüksége van. Szentesen aztán együtt is dolgozhattunk, az ottani állandó néprajzi kiállítást rendezte. Az elfoglalt szegedi tudós sem időt, sem energiát nem sajnált, és nem féltette tőlünk a szegedi múzeum gyönyörű tárgyait sem. Sorra-rendre bekerültek a régi vitri7