Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

SZOKÁSOK, TÁRSADALOM - Orbán Imre: Hitélet és erkölcsi viszonyok Kiszomboron az I. világháború idején

Az idősebbek esetében alakult ki a legösszetettebb helyzet. A plébános a jó és a rossz dolgokat egyaránt számba vette. Ha tehette, igyekezett a hibákra mentséget találni, biztató jelekről írni. Az asszonyok kerültek a legnehezebb helyzetbe. Életüket állandó aggodalom töltötte be a távollévő férjért. Ugyanakkor gondoskodniuk kellett a család létfeltételeiről, a gyermekek neveléséről, az idősekről. A terhek hatására a vallásukat gyakorlók száma megnőtt, sőt számosan napi templomba járók és áldozók lettek. Vigaszt kerestek hitükben, és reményt merítettek vallási gyakorlataikból. Egy részüket a plébános hadimenyecskéknek nevezi. Ok azok az itthon maradott, fiatal férjes asszonyok - talán még gyermekeik sem voltak -, akik szinte „pogányok módjára" éltek. Élvezték a rájuk szakadt szabad életet. Számuk nem sok. „Szánandó szerencsétlenek." Érdekesek a szabadságolt katonákra vonatkozó megállapítások. Általában azt várnánk, a falu és maga Árpás plébános is ezt várta, hogy jóval durvább lelkűen fognak a vérzivatarból visszatérni. Számos irodalmi alkotást, írást ismerünk ebben a témakörben. Figyelemre méltó, hogy Kiszomboron nem ez volt a helyzet. Még azt is megállapítja a szerző: „Nem hogy csökkent volna bennük az istenfélelem és vallásosság, hanem inkább gyarapodott." A legmegindítóbb a személyes példák fölsorolása: a férje elvesztésébe beleőrülő vagy a templommal szakító feleség, a fogságban lévő fiáért aggódó édesanya vagy a sebesültekről és árvákról gondoskodó zomboriak képe. Előkerülnek még a háború általános kísérőjelenségének számító árdrágítás, lopás, meggazdagodási vágy. önzés, kapzsiság kérdései, mint a háború „szomorú fattyúhajtásai". „Mindnyájan érzik a háborúnak súlyát és keservét, de senkire sem hozott az annyi gondot és bánatot, mint a szülékre és hitvestársakra. Itthon nyakukba szakadt a sok dolog, az elviselhetetlen drágaság, rekvirálás stb., e mellett gondolatuk folyamatosan a mesze távolban, szeretteiknél jár. Nem tudják, él-e még vagy meghalt, vagy a fogság keserű kenyerét eszi-e? Egy szóval örökös nyugtalanságban és izgatottságban vannak. Zaklatott leikök elviszi őket az istenházába, s itt keresnek gyógyulást szt. Ágostonnal felkiáltva a legméltóságosabb Oltáriszentség előtt: »nyugtalan az én lelkem, Uram, míg benned megnyugvásra nem lel.« Sokan, kik évente csak a sátoros ünnepeken lépték át a templom küszöbét, mindennapi templomlátogatók lettek. A mindennapi áldozók száma sohasem volt ennyi, mint a háború alatt. A szentmise mellett minden más egyéb ájtatosságra szívesen járnak, pedig odalévén a munkáskéz, a gazdasági munkákat nekik kell elvégezniük. Szép tere van a lelkipásztori munkálkodásnak. Hát még akkor, midőn szomorú hírt hoz a távíró! Tudatja a katonai parancsnokság, hogy ez és ez hősi halált halt, ebben és ebben az ütközetben. Mily nehéz a lelkipásztor helyzete ilyenkor az illető szülővel vagy hozzátartozóval szemben, azt mi tudjuk, akik ezt átéltük. Nekem a háború alatt két olyan esetem volt, hogy az illető felek beleőrültek a nagy fájdalomba. Az egyik a férjét vesztette el, a másik a fiát. Erre az utóbbira utoljára csak én tudtam hatni. Már reméltük is, hogy meggyógyul, de csalódtunk, mert elméje teljesen elborult, s a nagyszentmiklósi kórházban fejezte be életét. Olyan esetem is fordult elő, midőn a fél, ki jámbor hívem volt, férje halála hírének vétele utána templomnak többé tájára sem jött. A súlyos fájdalom a kétségbeesés örvényének szélére juttatta őt. Meg kíséreltem őt vigasztalni, többször meg is látogattam, de fáradozásom hajótörést szenvedett. Abbahagytam a vele való foglakozást, s 385