Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

MUNKÁK ÉS EMBEREK - Paládi-Kovács Attila: Céhhagyományok Magyarországon. Régi vándorlegény-útvonalak a 18-19. században

19. században, hogy a céhlegények 5-6 évig, sőt még hosszabb ideig vándoroltak (Eperjessy 1967, 99, Bálint 1977. 329). A külföldi vándorlás nem volt kötelező a 19. század közepén, de a munkalehetőség és a kalandvágy sok legényt vonzott. Benczúr Samu textilfestő legényt 1843-ban a kávéivás szokása is nagyon vonzotta külföldre. A műhelyben, ahol tanulóéveit töltötte, mindig dolgozott 4-5 külföldi segéd, akik saját hazájuk szokásait dicsérték. Elmondták, hogy a német városokban a legények nem bort kapnak a reggelihez, mint Magyarországon, hanem kávét (Domonkos 2002, 27). Történeteiket az inasok mohón hallgatták, s felszabadulván meg akarták ismerni a külföldi szokásokat. A legényvándorlás a mesterség fortélyainak, újításainak megismerése mellett a világlátást, az idegen szokások megismerését is szolgálta. Ahol a vándor nem kapott munkát a közép-európai szokásjog szerint legfeljebb három napot tölthetett a városban. Tovább kellett mennie, s máshol szerencsét próbálni. A szegény munkanélkülieket a legényládából segélyezték, s útiköltségre, élelemre való pénzzel támogatták (Richter 1930, 42). A vándorlegények okmányai A vándorútra legalább két okmányt vitt magával a legény: a keresztlevelet és a tanuló- vagy szabaduló levelet (német Lehrbrief). Aki vándorútja előtt már legényként dolgozott valahol, ezt tanúsító bizonyságlevelet (német Kundschaft) is vitt magával arról, hogy jártas a mesterségben (Richter 1930, 40-41). A céhekről szóló királyi rendeletek előírták, hogy a munkát kereső vándorlegénynek be kell mutatni a bizonyítványát, s ezt a céhládában kell őrizni mindaddig, amíg a városban marad. Akkor a vendéglátó céh is Kundschaftot adott arról, hogy a legény mennyi ideig dolgozott a városban és hogyan viselkedett. Magyarországon királyi rendelet vezette be 1816-ban a vándorlókönyv (német Wanderbuch) használatát. A kemény fedelű 48 oldalas kétnyelvű (magyar és német nyelvű) könyvecske tartalmazta a vándorlással kapcsolatos szabályokat, a vándorló legény személyi adatait, személy leírását és az őt fogadó céhek bejegyzéseit. A vándorlókönyv egyúttal útlevélként is szolgált. Minthogy a magyar iparos legények vándorútja főként nyugati irányba, a Habsburg-birodalom örökös tartományaiba, s azon is túl a német fejedelemségekbe, városokba vezetett az érintkezés nyelve számukra a német volt (Eperjessy 1967. 98, Kecskés 1978, 35-39, Paládi-Kovács 2000, 346). Távolabbi útra a vándorkönyv sem volt elegendő, mert vízumot kellett kérni a Rajnán túlra, Franciaország, Belgium. Hollandia határának átlépésére, sőt Svájc területére is. A legény fogadásának előfeltétele volt, hogy okmányait hiánytalanul bemutassa. Távozásakor megkapta a bizonyítványt, illetve a vándorkönyvbe jegyzett, viaszpecséttel megerősített igazolást. Hazatérvén a vándorkönyvvel, s annak bejegyzéseivel igazolta a vándorévek teljesítését, a megtett hosszú utat, s annak állomáshelyeit. A vándorlegény felszerelése, szerszámai A vándorlegények tarisznyával, borjúbőrböl készült átalvetővel (kettős tarisznyával) keltek útra. A „borjúban" tartották személyes tárgyaikat, ruhaneműiket, szer326