Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)
TÁJ ÉS TELEPÜLÉS - Krupa András: Evangélikus anyakönyvek tanúsága Csanádalberti első telepeseiről (1844-1870)
termesztett dohány felét a dohányföld haszonbérleteként ingyen kellett átadni az uradalmaknak. Ezért nevezték feles dohánykertészségnek is. A termést csomókba kötve az uradalom által kijelölt helyen két-két kúpba rakatták össze velük, s az egyik neki tetszőt az uradalom embere választotta ki. A dohánytermés másik felével ugyan a bérlő szabadon rendelkezett, de az uradalomnak elővételi joga volt, majd az átvevő helyen fizetett érte. A csanádalbertieknek Apátfalvára kellett szállítaniuk, s ott kényük-kedvükre állapították meg az árát. A dohányt csak kijplölt helyen lehetett termeszteni. A dohányföldön kívüli földért meghatározott haszonbért kellett fizetni évente kétszer, de ezt csak a pécskai uradalmi pénztárnál lehetett kiegyenlíteni. S ha a határidőn belül nem teljesítették volna ezt, a kincstár megszüntethette a szerződést. A bérlök ingó vagyonát ideiglenesen bármikor zár alá vethették, s a vagyonból az uradalom „annyit foglalhat le, amennyi neki tetszik". A haszonbérlők lemondtak minden törvénykezési segítségről, fellebbezésről. A magánjogú keresetekről az uradalom bírósága döntött. Úrbéri jogokat soha nem követelhettek, s magában álló községet sem képezhettek. A kocsmáltatási, mészárszéki, malmi jogokat csak az uradalom gyakorolhatta. A szántóföldön nem emelhettek épületeket, tehát nem jöhettek létre tanyák, szállások. Bármelyik haszonbérlő ellenkezése esetén karhatalmat vezényelhettek ki ellenük. A legsúlyosabb feltétel az volt, hogy valamennyi haszonbérlő egymásért volt felelős, a kötelezettségeket in solidum voltak kötelesek teljesíteni. Az általam gyűjtött helyi monda szerint a bérlök állandóan szemmel tartották egymást, nehogy valamelyikük megszökjön. Mégis megtörtént: Az illetők egész éjjel, látszólag nagy betegség, haldoklás miatt mécsest égettek az ablakban, holott még este titokban elillantak a faluból. S mire reggel észrevették a szökést, ők a ház népével már túl voltak a megyehatáron. Ilyen kemény feltételek ellenére sokan mégis vállalták a haszonbérlést. Mindenekelőtt azok jöttek, akiknek nem jutott lakóhelyükön az úrbéri földből, földtelenek voltak. S mint a parasztság évszázadokon át ők is a föld iránti éhségüket ilyen áron. módon is kielégíteni vélték, (miként a Szeged környéki tanyákon élők a sivár homok remélt megzabolázásában, melyről Juhász Antal sokoldalú tudományos képet alkotott). Remélték, hogy a bérlet révén a korábbiakhoz képest jobban boldo-gulnak. Az uradalom által kihasított telken saját házat építhettek. A házuk építéséhez 150, a kőkéményhez 50 forint kölcsönt kaptak az uradalomtól. A hozzátartozó portán megtermelhették saját maguk konyhai szükségletét. Gyümölcsfákat és más haszon-fákat is ültethettek. Ezek termése is az övék volt. Igaz, ha letelt a szerződés, mindent le kellett rombolni, kútjukat behányatni, a ház előtti árkokat betemetni, és az anyagai-kat maguknak kellett elszállítani. A szántóföldön szintén maguknak termeszthettek. Emiatt, ha gyenge év volt, el is hanyagolták a dohány ápolását, hiszen amúgy sem jövedelmezett volna. Ilyenkor az uradalom bilincsbe verve vitte ki a bérlőt a dohányföldjére. A szerződés határidején belül halál esetén az özvegy megtarthatta a haszonbérletet, s ez - ismerve a gyakori elhalálozást - ugyancsak „kedvező" volt. 1 0 Mivel nem úrbéreseknek tekintették őket, az úrbéri kötelezettségeik, királyi, megyei adóik is kisebbek voltak. Palugyai szerint a zsellér telepnek tekintett Csanádalbertinek „az igásmarha darabjától járó vontatási napszám nem volt", „természetben leszolgált igás semmi". 1 0 Czinkotszky, 1902. 36 - 45. 1884. 7-8. 222
