Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Ifj. Lele József: A csontozó késtől a néprajzosságig

Marián Miklós biológus szobájába, ami most Gaskó Béla és Tóth László szobája. Marián komoly-komor ember volt, maga a megtestesült természetjáró-gyűjtő és papírkukac. Mindezekkel együtt csöndesen elmélyülő és rendes ember volt. Vele csak a köszönésig jutottam el. A hivatalos munkábaállást követően szinte már réginek véltem magamat, mivel csöndesen csináltam tovább a megkezdett dolgot. Reggel nyolctól délig tartott a munkaidőm. Tóni be-benézett hozzám. Egyik napon azt mondta, hogy ma leltározunk. Ezt vártam, hadd tudjam meg, jól csinálom-e otthon a kis, egyre szaporodó gyűjteményemmel? Mert hogy egy spirálfüzetbe már megkezdtem az otthoni, saját dolgaim nyilvántartásba vételét, úgy sávolva a füzetet, ahogyan a múzeumi leltárkönyvben láttam. A fontos most az volt, hogy a tárgyleírást megtanuljam, a tömör fogalmazást. Heteken át leltároztunk. Az én dolgom mindenek előtt az volt, hogy a tárgyakat megtisztítsam. Ezt követően kis ecsettel vékony lakkréteget mázoltam a tárgyak azon részére, ahol egy esetleges kiállítás idején sem fog látszani a ráírt leltári szám. Amikor a leltári szám megszáradt a lakkozáson, még egyszer lekentem, így a számok két lakkréteg közé kerültek, s így maradtak meg. Szépen sorba raktam a tárgyakat, ha lehetséges volt, tematikusan. Akkor a leltározó asztal a néprajzi raktárban, a bejárati ajtóhoz legközelebb eső ablaknál volt. Ott ült a nyitott leltárkönyvvel Tóni, mellette egy négylábú kisszéken én. Egyhuzamban százakat leltároztunk, amelyek révén egyre-másra belejöttem a leltározásba. Amely napon nem leltároztunk, készítettem elő az újabb adagokat: tisztogattam, olykor javítottam őket, a vasakat drótkeféztem és lakkalapoztam. Hónapokba telt, amíg a tárgyleltározásnak végére jártunk. Közben, mivel éppen akkor, 1970-ben volt a tiszai nagy árveszély, Tápén és Algyőn gyűjtöttünk Tónival. A bontásra kerülő házakból és padlásukról sok olyan eszközt tárgyat gyűjtöttünk, amelyeket a majdan épülő házukba nem vittek el a tulajdonosok. Tömegével kerültek leltározni, sőt javítani való kézi gazdasági eszközök, cserépedények, szentképek, viseleti darabok és minden, ami ha nincs árveszély, tán sohasem válnak múzeumi darabokká. Délelőtt, de olykor estéig is gyűjtöttünk. Este sem hazafelé tartottunk, hanem idősekhez, hiszen dandárjához érkezett a falumonográfia írása. A Tápé története és néprajza köteté, amelyben megkaptam a Közlekedés, teherhordás fejezet fölgyűjtésének lehetőségét. Nagy kihívást jelentett ez nekem, aki addig csupán iskolai dolgozatot írtam, illetve a szalámigyárban megjelenő Húsos Híradóban közöltem pár oldalas cikket. (Ma már sajnálom, hogy azokból az üzemi, szalámis újságokból nem őriztem meg egyet sem, amelyekben verset vagy leírást közöltem.) A tápai, algyői gyűjtések mellett egyre gyakrabban jártunk Tónival a szegedi tanyák közé is. Ő ugyanis a szegedi tanyavilágban élők életét kutatta, amelyekből publikált és publikál ma is. Ezeken a tanyakutató utakon az 1960-as évek elején, idekerülésekor kerékpárral járt Tóni, vagy az akkor még javában prosperáló madzagvasúttal. Mert hogy akkor még nem volt a múzeumnak gépkocsija. Volt viszont egy oldalkocsis motorkerékpár, ami Dura Dezső gazdasági igazgató, máskor pedig Börcsök Pál fűtő vezetett. Nagy élményei között szokta fölemlegetni Tóni ezeket a biciklis és motoros vagy a vonatos gyűjtőútjait. Amikor én vele mentem - nem egyszer még a kisvasúton -, akkor nem csak magnetofonos beszélgetéseket végzett, hanem egy-egy jellegzetesen szegedi tanya és 21