Bárkányi Ildikó - Fodor Ferenc (szerk.): Határjáró : Tanulmányok Juhász Antal köszöntésére (Szeged, 2005)

KÖSZÖNTŐK, EMLÉKEZÉSEK - Horváth Ferenc: Sirató a Szent Ferenci csárdáért

ruharedői bontakoztak elő a sebesen pergő homoktakaró alól. Nem lehetett kétség: a hagyomány tagadhatatlan igazolást nyert. Ám a torzó fejét sehogyan sem találtuk, annak ellenére, hogy jókora területen megforgattuk a földet. Igaz, a kereszt alatt nem kutathattunk. De nem is valószínű, hogy a két töredéket külön temették volna el. Inkább valami leleményes tanyás gazda mentette magához, talán káposztanyomtató kőnek, még annak melegében, a garázda eset után. Szent Ferenc kőmásának maradványát ezután nagy gonddal a múzeum várbeli kőtárába költöztettük, mint annak legfiatalabb időkből származó darabját. Mindezzel kicsi, de kerekre sikeredett néprajzi-régészeti küldetésünk bevégeztetett. A rákövetkező években, azonban szinte nap mint nap megakadt a szemem az idővel egyre kevéssé dacoló, még mindig takaros épületen, a csongrádi távolsági autóbusz ablaküvegén keresztül, amint a szermonostori ásatásra igyekeztem. Azután megritkultak a találkozások, de az öreg viskó még mindig állta a sarat, meg a napot, az esőt, időt. A kilencvenes évek végén sikerült olyan állapotban megörökítenem egy fényképen, amikor még megmenthető lett volna. Ám az új évezred első éveire a századokat látott tetőgerendák már megadták magukat. Hiába támogatták meg erős szálfákkal az oldalát. Éktelenkedő sebei egyre nagyobb foltokban fedték föl a málladozó, omladozó vályogtégláit. Tavaszra utolsó maradékait is térdre kényszerítette a múltat nem kímélő idő, no meg a modernizáció örök mákonyától bódult emberi nemtörődömség. A hetvenes években még az ügyeletes műemlékvédelmi felügyelőnek is szíves figyelmébe ajánlottam. Ő is úgy látta, érdemes lett volna a megmentésre, hisz a csárdák az elmúlt századokban különleges jellemzői voltak ennek a tájnak. Igaz, műemlékvédelmünk nemhogy a csárdákat, de kastélyainkat, udavarházainkat sem volt képes megmenteni. Ma még kevésbé. Tévedés ne essék: nem azért volt jobb sorsra érdemes az építmény, mert Palotás Fausztin, Békefi Antal, Tömörkény István, Cserzy Mihály és az íratlan néphagyomány romantikus betyárvilágát temette maga alá. Nem az álromantikus árvalányhajas, délibábos róna tanúját hagytuk elpusztulni, hanem - szakszerűen szólva - épített örökségünk egy parányi darabját. Nem a múlt álromantikáját hagytuk odaveszni, hanem az egykori pusztai lét nem éppen könnyen élhető letűnt világának, való múltunknak egyik utolsó maradékát. Szeged és Ópusztaszer között a tájra, hagyományra kíváncsi érdeklődő ma már nem talál egyetlen hagyományos fogadóra sem, ahol megállhatna egy pillanatra. Pedig valamikor Szeged felől amint elhagyta az út bal oldalán álló barokk Szent János szobrot, a Buki, a Homoki, a Szent Ferenci, Tóhajlati és Kutyanyaki csárdák sorban követték egymást, hol az út egyik vagy másik oldalán, hogy étellel-itallal csábítgassák az erre utazót. Közülük egyedül a tanácsházává, majd polgármesteri hivatallá előrukkolt Tóhajlati csárda épülete élte túl a való világ figyelmetlenségét. A táj - bár természetvédelmi terület - egyre inkább felveszi az Európa felé merő tévúton igyekvő ország mindent egyenruhába öltöztető képét. De ki akart is volna egy csípős gulyáshoz száraz homoki bort kortyolni egy korhűen helyreállított Szent Ferenci csárdában? És egyáltalán: ki érti is mindezt? Talán néhányan. Aki pedig nem, hát az Pusztaszerre indulva ne mulassza el útba ejteni a Szeged Plazát, ahol kitűnő Big Mek várja remek Koka Kólával.