Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

Józseffalva. A történelem vihara sodorta őket a székely földről. Magyarságukat végig megőrizték. Amikor mi odakerültünk 1941 augusztusában, csupa öröm, diadal volt az élet a magyar lakosság körében. A gyerekek rajongva szerettek minket, főképp az anyaországi tanítókat. Azt tehettünk velük, amit akartunk. Mindenre kész és mindig kész gazdag nép volt, a gyerekeknek is volt pénzük bőven, ha kellett. Igazán magyar érzésűek voltak. Nagyon boldog időket éltünk ott. Aztán jött 1944 tavasza, amikor húsvétkor teljesen váratlanul befejezték a tanévet, darabban hagyva az el nem végzett anyagot. Jöttek a nagy bombázások, azért tőrtént így. Ősszel már nem is kezdődött tanítás. Az iskolát különböző katonacsoportok szállták meg, hosszabb-rövidebb időre pihenés, átvonulás számára. Volt köztük Európa minden részéből, főként német nyelvterületről, de délszlávok is. Magyar katonaság is többször, utoljára szovjet és Titó partizánok. Apu katona volt többször, összesen 5-ször kapott katonai behívót. Utoljára Debrecenben volt katona. Ez a város szörnyű bombázásokat kapott. A temetőben a fold felszínére dobta a halottakat. Én terhesen, két gyermekemmel nagyon súlyos gondokban éltem. Már akkor tudtuk, milyen nehéz a bizonytalanság érzése. A nemzeti kisebbség életét is megpróbáltuk, 5 hétig csupán, de igazán megelégeltük. Akik nem próbálták, nem is tudják milyen is az a minden napokban. Apu gyakran jött szabadságra, nagyon jó gyorsvonati közlekedés volt, egy éjszaka haza, másik éjszaka visszautazott, nappal legalább köztünk volt. Augusztus 20-án volt otthon utoljára. Akkor már nagy bombázások voltak. A máskor oly rövid idő alatt megtett út öt napig tartott. A gyorsvonatot Szolnok előtt a nyílt pályán megállították. Semmit sem tudtak, akkor bombázták le a szolnoki pályaudvart. Visszafordították a vonatot és mellékvonalakon ment tovább a vonat Budapestre, sokszor megálltak, órákig vesztegelt a vonat a nyílt pályán. Az utasok, akik messzebbre mentek, elfogyott az ennivalójuk, hogy vegyenek valamit, arra nagyon bizonytalan volt az idő, mert az álló vonatot minden percben továbbindíthatták. Egy asszony a vonatban szülte meg a gyermekét, az anya és gyereke egészséges volt. Apu is látta őket. Kerülő utakon Budapest elé, de a vonat megint sokáig vesztegelt a nyílt pályán. Végre fényszórók pásztázták a vonatot és a vasútat, míg bejutottak a pályaudvarra. Útközben többször láttak bombázásokat. A fényszóróra azért volt szükség, hogy az ilyen helyeken nem látszott biztos célpont az ellenséges repülőknek. Budapestről hosszú az út Debrecenbe, ez gyorsan megtett, nyugodt út volt. A lebombázott Debrecenből a katonai nyilvántartó hivatalt, ahol a férjem dolgozott, menekíteni kellett. A Borsod megyei Mezőkeresztesen egy hét szabadságot kapott családmentésre. Hol gyalog, hol volt esetleg vonat, katonai jármű is felvette, az úton 87