Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

megjelenése meglepetést keltett. Ez rájuk ripakodott, a bunyevác lány fordította. Egyenként a katonákhoz ment, fegyverét a mellükre szorította, ha nekem, vagy a gyerekeimnek bántódása lesz, aki ezt teszi, azt ő lövi le. Egy normálisan kinéző katonára bízott, ő felel értem. Az vígasztalt, bátorított, hogy nem lesz semmi bajom. O gabonakereskedő és szép felesége van, mutatta a fényképet. Képes levelezőlap volt és színésznőt ábrázolt. Nevetnem kellett. Hét órakor zörgették az ablakot, apu kiáltott be. Megjöttek a két kocsival, az embereket is ismertem. Két nap pihenő kellett a lovaknak. Én levágtam hat csirkét, több hízott kacsát. Főztem három napra való ételt, húslevest, csirkepaprikást. A többi baromfi ment amerre akart. Nov. 22-én korán reggel indultunk. Az egyik kocsi mellett a gyerekek és én. János 2, Anikó három és féléves volt akkor. A gyerekeknek fölöttünk kényelmes helyük volt a gyermekágyban. Ott el is alhattak, nézelődhettek. Első nap Szabadkáig mentünk, a polgármester anyjánál kaptunk helyet. Kedvesek, jók voltak hozzánk. Az ágyban a gazdag bunyevácok szokása szerint finom gyapjúból készített matrac és paplan volt. Igazán kellemes, puha, meleg az ilyen ágynemű. Második nap különösebb nehézség nélkül értünk Szeged Kecskéstelepre. Itt is szívesen fogadtak, jó emberek voltak, segítettek amit tudtak. Nyugodtan készültünk a harmadik napra. Algyőnél keltünk át a Tiszán. Szegvár ezen az oldalon van. Amikor elértük a Tiszát, szörnyű látvány tárult elénk. Láttuk, hogy mennyire fel van vágva a kompjárás, köves, sáros tócsák nagy számban, szikladarabok. Magas lejtőröl katonai pontonhídon volt a közlekedés. Megálltunk, pihentek a lovak. Akkor a kocsis hirtelen megragadta a gyeplőt, a másik kezével az ostort, ráordított a lovakra, teljes erőből ütötte a lovakat. A lovak iszonyatos hangon nyerítettek, rohantak rá a pontonhídra. A kocsi dűlt hol előre, hol hátra, jobbra-balra. Nagyon kellett kapaszkodni, hogy ki ne essünk. Most is rossz visszagondolni azokra a percekre, azt a félelmet elfelejteni nem lehet, ha a gyerekek kiesnek a sárba, a vízbe, vagy talán a lovak közé, talán a Tiszába. A gyerekek kicsik voltak, nem tudták, hogy milyen veszedelemben vagyunk. Utánunk a másik kocsi ugyanúgy rohant a pontonhídra. Az emberek és a lovak is reszkettünk a ránkzúduló félelemtől. A kocsisok leszálltak, odamentek a lovakhoz és szinte megkövették, simogatták, beszéltek hozzájuk. Azokat a hangokat elfelejteni nem lehet, ahogy az emberek és lovak végre megnyugodtak. A kocsisok elmondták, hogy azért ütötték annyira a lovakat, mert azok félelmükben nem indultak. Ők tudták, hogy ráhajtanak a pontonhídra, mert ha nem, belerohanunk a Tiszába, ember, kocsi, ló. Nov. 25-én értünk haza, apánk szeretettel fogadott bennünket. Otthon semmiben hiányt nem szenvedtünk. Akik elmenekültek sokan hajléktalanok 80