Zombori István (szerk.): A múzeumalapító : Jaksa János tanító, múzeumigazgató élete és munkássága (Szeged, Magyar Múzeumi Történész Társzulat; Móra Ferenc Múzeum, 2002)

ZOMBORI István: A Jaksa és Vangel családok története JAKSA Jánosné VANGEL Amália

Férje sorsáról és családjáról szintén sok érdekeset megtudunk, amelyet részben nyilván a férjétől, részben a velük együttélő Jaksa-család tagjaitól tudott meg. Valószínűleg nem volt könnyű a fiatalasszony helyzete ebben a családban, de soha egyetlen-egy panaszkodást nem olvashatunk, hanem természetes büszkeséggel és önérzettel írja le a történéseket. A visszaemlékezésben egyfajta kronológiai sorrendet találunk, de vannak különböző logikai kitérők. A legérdekesebb a háború alatti rész és sajnálatos számunkra, hogy az 1945 utáni időszak rendkívül szűkszavúra sikeredik. Nagyon tanulságos, ahogy a Bajmokon töltött évekről a feleség és anya szemével beszámol. Nyilvánvalón nemcsak az új, sok szempontból ismeretlen környezet okozta nehézség miatt hagyott ez maradandó emléket, hanem amiatt is, hogy férjét a II. világháború eseményei miatt ötször hívták be katonának és ez idő alatt ő egyedül volt otthon 1944-ben két kisgyerekkel, már terhesen a harmadikkal. Mint írja „Már akkor tudtuk milyen nehéz a bizonytalanság érzése. A nemzeti kisebbség életét is megpróbáltuk, öt hétig csupán, de igazán megelégeltük. Akik nem próbálták, nem is tudják milyen is az, a mindennapokban." Ugyanakkor az 1944 nyarán és őszén történt események leírása kapcsán minden nehézség ellenére tette a kötelességét. Ő gondoskodott a családjáról és nem kis büszkeséggel írja: „Főzni tudtam, neveltem csirkét, volt zöldségeskert, kacsát tömtem. Hiányt így nem szenvedtünk. A nagy tömeg Dunántúlra menekült. Mi nem menekültünk el." Itt is egyszerre olvasható ki az egykori időszak eseményeit újra átélve az akkori aggodalom, ugyanakkor az adott helyén felelősséggel dolgozó, munkáját ellátó tanítónő és a gondos családanya, aki egyúttal aggódik a katonai szolgálatot teljesítő férjéért. Ez az időszak, a visszacsatolt területek élete nem igazán föltárt korszaka még a magyar történetírásnak, de a köz-emlékezetnek sem. Az elmúlt évtizedek során jószerével csak a „hideg napok" néven elhíresült újvidéki vérengzések révén váltak ismertté. Az, hogy 1944-ben a visszatérő és a területet újra elfoglaló Tito-partizáncsapatok milyen vérengzéseket vittek véghez a terület magyar lakosságában, csak néhány éve, nagyon óvatosan és esetleges módon kezd ismertté válni. Ennek az időszaknak megdöbbentő, a családanya, a feleség szemszögéből készült leírását olvashatjuk Vangel Amália itt közölt visszaemlékezésében. A tanítói képesítéssel bíró, nem akármilyen műveltségű asszony nagyon jól látta az ok-okozati összefüggéseket. Képet kapunk a három nemzetiségű - magyar, német, bunyevác - lakosságú falu életéből, az ott lévő nemzetiségi feszültségekről. Tárgyilagosan leírja a tanítónő, hogy milyen büszke, a többieket lenéző magatartást tanúsítottak a német nemzetiségűek, és hogy nem volt különösebb ellentét a - katolikus vallásuk miatt kétségtelen hasonló kultúrával és gondolkodásmóddal bíró - bunyevácok és a magyarok között. Ezen belül is tiszteletet és elismerést váltott ki Jaksa tanító és 58