Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)

Malya Pál - Szőllősy Gábor: Újabb adatok a magyar nyeregtípusok kérdésköréhez

Hadak útján. SzerkBende L. - Lőrinczy G. - Szalontai Cs. Szeged 2000, 431-440

ÚJABB ADATOKA MAGYAR NYEREGTÍPUSOK KÉRDÉSKÖRÉHEZ

MALYA PÁL - SZŐLLŐSY GÁBOR

A honfoglalás millecentenáriuma a hobbilovasok körében felfokozta a hagyományos magyar lovasfelszerelések — elsősorban a magyar nyergek — iránti igényt. A megnövekedett érdeklődés következtében az elmúlt években többen is sikerrel próbálkoztak különböző magyar nyergek készítésével.1 Majd minden nyeregkészítő László Gyula A koroncói lelet és a honfoglaló magyarok nyerge című műve alapján kezdett a munkához. Ez a könyv igen alapos és igen részletes, így szinte kizárólagos adatforrássá vált, nemcsak a nyergesmesterek, de a népvándorlás kori lovasfelszerelésekkel foglalkozó kutatók számára is. László Gyula a kenézlői 28. sír nyeregmaradványain látható lyukak alapján feltételezte, hogy a honfoglalás kori magyar nyergek kápáit szíjakkal fűzték a nyeregtalpakhoz, ugyanúgy, mint a tiszafüredi parasztnyergekét (LÁSZLÓ 1943, 15). Jórészt ennek következtében a tiszafüredi nyereg a magyar nyereg egyetlen és kizárólagos őstípusaként (és egyszersmind a világ legtökéletesebb nyergeként) került

be a köztudatba. Jelen dolgozatunk egyik nem titkolt célja, hogy a készítési és használati tapasztalatok alapján a tiszafüredi nyerget — értékei elismerése mellett — megfosszuk kizárólagosságától, és a helyére tegyük.

A nyeregkészítéshez és egy tervezett nyeregmonográfiához végzett múzeumi adatgyűjtések irányították rá a figyelmünket, hogy a magyar parasztnyergeknek a közismert tiszafüredi típus mellett más típusai is léteznek, amelyekről irodalmi adat csak igen kevés van, vagy egyáltalán nincs. Még árnyaltabb képet kaptunk, amikor vizsgálódásunkat kiterjesztettük a 19. század előtti főúri nyergekre is. A tipológia finomítására tett kísérletünk során László Gyula útmutatását igyekeztünk követni: „a készítésmód azonossága vagy különbözősége néha többet mond, mint a forma egyszerű hasonlósága vagy eltérése” (LÁSZLÓ 1943, 78). Tapasztalataink közreadásával újabb alternatívákat szeretnénk adni a régészek számára a nyereg-rekonstrukciós munkához.

FŰZÖTT KÁPÁJÚ, FARBŐRÖS NYERGEK

Ebben a típusban az alkatrészek összeépítésének egy Ázsiából eredő, igen régi (de nem biztos, hogy a legrégibb) módja őrződött meg. A két kápa nyersbőr szíjakkal van a nyeregtalpakra felerősítve. A nyereg ülését a két kápa közt kifeszített, a talpakhoz két oldalra nyersbőr szíjakkal lefűzött nyersbőr szalag, az úgynevezett farbőr vagy ülőbőr alkotja. így a ló gerince fölött, a nyeregtalpak között a steppei nyergekre jellemző gerinckamra keletkezik. Ebbe a típusba tartozik a legismertebb magyar parasztnyereg-típus, a tiszafüredi nyereg (1. kép 1). Ennek jellemzői: a kápák általában megdőlnek előre, illetve hátra. A kengyelszíj a nyeregtalp felső élét kerüli meg. A régebbi, 18. századi darabokon jellegzetes, csipkézett bőrszegéllyel díszített párnázott bőr ülésborítás van, a kápák belső oldalához sűrűn leszögelve (1. kép 2). Az újabb darabokon az ülésborítás emlékét már csak a kápák ülőfelületén körbefutó, a csipkés szegélyt és a szegeket utánzó díszítés őrzi (1. kép 3). Ez a jelenség felveti annak a gyanúját, hogy a tiszafüredi nyereg egyes műszaki megoldásai nem azért egyszerűek, mert „ősiek”, hanem azért, mert leegyszerűsödtek. A parasztok számára a mindennapos — elsősorban fogatos — használatban feleslegesnek bizonyult részletek elmaradtak, vagy olcsóbb, egyszerűbb megoldásokkal pótoltattak. Lehetséges, hogy a tiszafüredi típustól néhány részletben következete1 írásunk egyik társszerzője, Malya Pál e téren úttörő munkát végzett.

431