Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)

Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: "Vadat űzni feljövének..." Egy csodaszarvas nyomában

ISTVÁNOVITS Eszter - KULCSÁR Valéria

— Minek megölnöd őket? Vágd le tizenkét családtagod körmét a kezéről és a lábáról, és ezzel teljesíted az esküdet.

A kerék nem engedelmeskedett, gurult tovább. Szirdon ismét megelőzte, ifjúvá változott, akinek épp csak pelyhedzik az álla, és odaállt a kerék útjába.

— Legyen egyenes az utad, kerék! — mondta.

— Miért vagy olyan bánatos?

— A szavamat adtam Szoszlan nartnak, hogy megölöm családom tizenkét tagját. És most azért gurulok, hogy beváltsam a szavam.

— És minek megölnöd őket? Vágd le tizenkét családtagodnak a körmét a kezéről és a lábáról — mondta az ifjú.

Nem felelt semmit a kerék, továbbgurult. De kis idő teltével azt gondolta:

„Tessék! Az öregember, az öregasszony és az ifjú szó szerint ugyanazt mondta nekem. Pedig nem várnak ezért semmiféle jutalmat tőlem. Meghallgatom a jótanácsukat!”

És hazaérve a kerék levágta a családjából való tizenketteknek a körmét a kezéről és a lábáról. És ezután a kerék békésen üldögélt otthon.

Nap telt napra, hét a hétre. Gatag fia, a ravasz Szirdon, időről időre meglátogatta Balszag kerekét.

— Híres kerék, még egyszer rá kellene gurulnod Szoszlanra és megbosszulnod a megaláztatást

— mondogatta Szirdon.

De Balszag kerekének már elpárolgott a dühe, és így válaszolt Szirdonnak:

— Hé, ravasz róka, hagyjál engem! Miattad történtek mindezek a bajok.

De Szirdon a nartok szerencsétlenségére nem hagyott fel azzal a szándékával, hogy Szoszlant tönkretegye. Hazug nyelve szaporán forgott, és megint rábeszélte Balszag kerekét, hogy támadjon Szoszlanra és ölje meg.

Kurdalagon megint új tiszta acélküllőt tett a kerékbe. És egyszer, amikor Szoszlan a Zilahar Mezőn járt és egy vadat óvatosan, hason csúszva közelített meg, a semmiből egyszerre csak ott termett Balszag kereke, lábát térdben levágta, odavetette neki tizenkét családtagja levágott kéz és lábkörmét, s hazatért az égbe.

Ott fekszik Szoszlan a Zilahar Mezőn, folyik a vére, körbetekint: kit küldhetné a nartokhoz a rossz hírt megvinni?

Elrepül a feje fölött a sas, és így szól hozzá Szoszlan:

— Sas! Légy a baj hírvivője! Repülj el az Ahszar- taggata házhoz, értesítsd a testvéreimet, Urizmagot és

Hamicot, hogy én, Szoszlan nart haldoklóm a Zilahar Mezőn, és nincs, aki lefogja a szemem.

— Azt szeretném látni, hogy még nagyobb bajban légy, mint most — válaszolta a sas. — Te talán megkíméltél engem, amikor fáradtan leereszkedtem egy fára vagy egy kőre? Nem, te mindjárt a nyilad után nyúltál — ne legyen neked több örömöd!

Eltelt egy kis idő — kánya repült el fölötte.

— Kérlek, kánya — könyörgött Szoszlan — légy a bajom hírvivője! Röpülj az Ahszartaggata házhoz és mondd meg, hogy Balszag kereke levágta Szoszlan lábát, és siessenek hozzám a rokonaim.

— Még mit nem! Satanának megszámlálhatatlan tyúkja van. De tán hagytad, hogy csak egyet is elvigyek valaha? Mindjárt az íjadhoz nyúltál — mondta a kánya, s tovaszállt.

Fekszik Szoszlan. Várakozik...

Egyszerre csak egy fecske repült el fölötte csi- vitelve. Megörült Szoszlan:

— O, te fecske! — mondta neki. — Repülj gyorsan az Ahszartaggata házhoz, és mondd meg, hogy Balszag kereke levágta az ő Szoszlanjuk lábát. Egyedül haldoklik a Zilahar Mezőn és nincs, aki lefogná a szemét.

— Legyen akaratod szerint — mondta a fecske. — Túlságosan derék vagy ahhoz, hogy itt haldokolj egyedül, s senki ne fogja le a szemed. Én leszek bajod hírvivője. Amikor előfordult, hogy utolért az eső, te felszedtél, elrejtettél az ingedbe, s megmentetted az életemet. Te mindig nyitva hagytad számomra az éléskamráidat, és én bőségesen jóllaktam ott. Nem, soha nem felejtem el a jótéteményeidet!

— Örökké az emberek kedvence leszel! — hálálkodott Szoszlan.

És a fecske elrepült a nartok falujába a baj hírnökeként.

Fekszik Szoszlan a mezőn. Várja, mikor jönnek érte a nartok szemét lefogni.

Elrepült Szoszlan felett a fekete holló, s látva, hogy Szoszlan haldoklik, sírni kezdett a holló:

— Elárvultam, Szoszlan! Hogyan éljek nélküled? Valamennyi ösvényt és szurdokot elhalmoztál vadhússal, s ezért mindig meg tudtam tölteni a bendőmet. Ki fog most megetetni?

— Hiábavaló a siránkozás! — válaszolta Szoszlan. — Semmi nem segíthet már a könnyeiden. Repülj hozzám közelebb, s lakjál jól a véremmel.

— Hogy beszélhetsz így, Szoszlan? Hiszen bánkódik a lelkem miattad — felelte a holló.

És őszinte bánatát látva, Szoszlan így szólt:

— Még akkor is mindig megtalálod a döghúst, ha ott fog feküdni, ahol az ég a földdel összeér. Véres

370