Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)

Istvánovits Eszter - Kulcsár Valéria: "Vadat űzni feljövének..." Egy csodaszarvas nyomában

Vadat űzni féljövének...

emberek a nemesek fölibe kerülnek és ők fognak irányítani.

— Mentem tovább. Látom, hogy a síkságtól egészen a hegyekig egy kötél húzódik, amely olyan vastag, hogy lehetetlen alatta akár lovon, akár gyalogszerrel átkeli, de átugrani sem lehet. Egyszerre csak a kötél összetekeredett és elgurult messzire. Csodálkoztam, de nem értettem, mit jelent ez.

— Látom, hogy tényleg semmit nem értettél meg az utad során — mondta Veduha. — Ez pedig azt jelenti, hogy végül az egész világ nyitott ajtóvá válik az emberek számára.

— Mentem tovább — mondja Szoszlan — és látom: megint végigfeszül a kötél a hegyektől a síkságig, és azonnal ismét összetekeredik a hegyek irányába.

— Ez azt jelenti, hogy azok, akik a hegyekből leereszkedtek a síkságra és ott jólétet találtak, idővel újra megtérnek a hegyekbe — mondta Veduha.

És Szoszlan meséli tovább:

— Látom, hogy a hegy lábánál források buzognak, s telis-teli vannak hallal, ugrálnak a halak egyik forrásból a másikba, s játszanak a vízben és ugrándoznak és rajzanak, ezek a halak mégsem zavarják egymást.

— Ez pedig azt jelenti, hogy elérkezik az idő, amikor a különböző nemzetségekhez tartozók barátságban élnek majd, mint az édestestvérek.

— Mentem tovább, látok egy magas halomsírt, amelyen tüzek égnek, és azok fölött három üst áll. De alattuk nem faágak égnek, hanem szarvasagancsok. A két szélső üst húsdarabokat — zsíros combokat és lábakat — dobál egymásnak. És Totyognak, forrnak teljes erőből. A középső üstnek meg egy csepp leves sem jut, szárazon sistereg és odakozmál. Mondd meg nekem, miféle csuda ez?

— Ez azt jelenti, hogy eljön az idő, amikor a gazdag testvérek fogják segíteni egymást és bőkezű ajándékokat adnak egymásnak, a szegény testvér pedig semmiben sem részesül tőlük és napjait szegénységben tölti.

— Épp csak hogy továbbmentem és megint csudát látok: az út szélén kegyetlen harcot vív egymással egy női kendő és egy férfikucsma. Hol a kendő gyűri le a kucsmát, hol a kucsma teperi le a kendőt. így küzdöttek és egyszerre csak barátságban álltak egymás mellé előttem. Sokáig találgattam, hogy mit jelent ez, de végül mégsem tudtam kitalálni.

— Ez pedig — mondta Veduha — azt az időt vetíti előre, amikor a nő és a férfi mindenben egyenlő lesz.

— Elfáradtam, leheveredtem egy forrásnál pihenni — mesélte Szoszlan. — Amikor pedig felébredtem, látom, hogy az én partomon zöld a fű, a másik partot pedig fehér hó borítja. Milyen csoda ez?

— Ez azt jelenti, hogy eljön az az idő, amikor az embernek mindegy lesz, tél van-e vagy nyár.

— Megyek tovább — mesélte Szoszlan. — Látom, három egyenes fűzfaág nő egymás mellett. No, mondom, levágok egyet, hogy ostornyelet készítsek. Épp, hogy kiválasztottam az egyiket és lehajlítottam, hogy levágjam, amikor a két másik odahajolt hozzám és azt suttogja: „Ne őt vágd le, hanem engem!”

— Ez pedig azt jelenti, hogy a jövőben a fiatalabb lánytestvérek nem fogják azt várni, amíg a nénjeik férjhez mennek, hanem akkor megy férjhez mindegyik, amikor akar.

— Mentem, mendegéltem, látom, egy átalvető hever az úton. „Jó kis táska — gondoltam — hasznát vehetném.” És a lovon ülve alányúltam az ostorral. Ismered az erőmet. A nart játékokban az ostornyelemmel fel szoktam emelni a lovast lovastul. De most hiába próbálkoztam! Még a helyéről sem bírtam elmozdítani a táskát, és az ostorom nyele eltörött. Annál jobban vágytam rá. Leugrottam a lóról, megragadtam az átalvetőt, de nem tudtam felemelni. Megragadtam mindkét kezemmel, megfeszítettem minden erőmet, térdig süppedtem a földbe, de a táska meg se moccant. Rájöttem, hogy megint varázslatot látok, és hagytam a táskát az úton heverni. Meséld el nekem, mi volt ez?

És Veduha így válaszolt neki:

— Hogy is emelhetted volna fel azt a táskát? Hiszen benne rejtőzik abban minden jó tulajdonság, amely az emberek sajátja.

— Folytattam utamat, s látom, hogy tarka gombolyag fekszik az úton. És szerettem volna azt a cérnát magammal vinni. Lehajoltam a nyeregből, megragadtam a cérna végét, elkezdtem feltekerni a kezemre. Tekertem-tekertem, de a gombolyag csak nem fogyott. Látom, hogy megint valami csoda van előttem. Ledobtam a gombolyagot és mentem tovább.

— Ez a gombolyag a világmindenség titkait jelenti — válaszolta Veduha. — Bármennyire próbálnál rájönni, mindig csak részeket tudsz megismerni belőlük.

— Mentem tovább, és újra ott gurul előttem a cérnagombolyag. Gurul, csak gurul, szétbomlik, de a cérna újra feltekeredik rá. Mit jelenthetne ez? — kérdezte Szoszlan.

363