Hadak Útján. A népvándorlás kor fiatal kutatóinak konferenciája (Szeged, 2000)
Fancsalszky Gábor: Állat- és emberábrázolás a késő avar kori öntött bronz övvereteken (1993-1999)
FANCSALSZKY Gábor huzamnak tűnik a figurához. Ez utóbbi megoldást a lelőhelyek viszonylagos közelsége sem zárja ki, ebben az esetben persze a 14g (emberábrázolás egyedi megoldása) csoportba oszthatjuk be a tárgyat. Amennyiben erről lenne szó, akkor a nagyobb jelenetekből kiemelt kisebb részlet ábrázolásával találkozunk, amely nem idegen az avar művészettől. A 14e (felemelt kezű női lovasok) csoportjához tartozik az az ismeretlen lelőhelyű veret, melyet a halbturni kiállítás katalógusából ismerünk. Ebben a formában egyedülálló tárgyról van szó, az ovális forma némileg zavarba is ejtő, a rajzolat ügyetlensége azonban teljes mértékben avar készítőre vall. Öt, ábrázolásában hasonló jellegű tárgyat ismerek. Ezekben közös a törzsével szembeforduló, felemelt kezű, macskaarcú (vagy álarcú) női alak, amely oroszlánon vagy griffen lovagol. Jelen példányunkon mindez jól láthatóan megvan (sőt részleteit tekintve talán a legjobb darabja a sorozatnak), de a többihez képest még pluszt is tartalmaz az ábra: az oroszlán hátuljánál egy madarat — sólymot(?) — is láthatunk. Ez az értelmezés lehetséges mitológiai magyarázatához vihet közelebb, hiszen a többi, a dionysikus körből értelmezett darabon ilyen részlet nincsen. Talán a 14f (felemelt kezű férfi lovasok oldalról ábrázolva) csoporthoz tartozik a Wien-Simmering lelőhelyű kisszíj vég. Értelmezése — az ábra zavarossága miatt — szinte teljesen lehetetlen, ha nem tudnánk, hogy egyáltalán vannak ilyen ábrázolások, valószínűleg fel sem merülne a veret beosztásának lehetősége. Az tény, hogy az eredetileg ide számítható három szíjvég rajza is komoly problémákat vet fel (FANCSALSZKY s. a., 14f típus). Az viszont lényegesnek tűnik, hogy kettőn közülük ugyanolyan pávasárkányos befogó van, mint a bécsi darabon. Az utóbbi három csoportnál a kis esetszám és az elterjedés esetlegessége nem teszi lehetővé az összefüggések alaposabb kimutatását. Feltehetőleg olyan mitológiai ábrázolásokról van szó, melyek vagy az antik előképek roppant gyenge ismeretéről vagy pedig saját történeteik ügyetlen kifejezéséről tanúskodnak. Az utolsó két, tiszafüredi nagyszíjvég az egyedi tárgyak között is a legérdekesebbek közé tartozik. A 1149. sír medve és ember küzdelmét ábrázoló darabja magyarázatot ad a már régebbről ismert csákberényi kisszíjvég álló medvéjéhez (FANCSALSZKY s. a., 12. típus2), melynek értelmezése a fenti művek írásakor az avar anyagon belül egyedülálló volta miatt igen nehéznek tűnt. Azt tehát már értjük, hogy a figura a nagyobb kompozíció kiemelt részleteként került egy kisebb tárgyra, azt viszont továbbra sem, hogy ez a kompozíció mit is jelent valójában. A kérdés az előzőekben felvetettel egyezik: átvétel vagy saját anyag illusztrálása a jelenet? Ezt jelenleg nem tudjuk eldönteni. Ennél is összetettebb a 496. sír szíjvége által felvetett probléma. A tárgy két oldalán a szokásos állatküzdelmi jelenet alapkompozícióját fogalmazta át a mester úgy, hogy a középső növényevő állat helyére ember alakja került. Ezen felül az áttörés technikáját is felhasználva, a két oldalon a jelenetet mintegy térplasztikaként felfogva, körbejárta azt. Több részlet is árulkodik azonban arról, hogy a szándék nagyobb volt a képességnél. A két ragadozó (egyébként csak a legjobb tárgyakra jellemzően megkülönböztethető szárnyas-csőrös griff és egy másik vad) visszacsapott farka mindkét oldalon feltűnik. Az ember lába az eredeti típusnak megfelelően patás maradt. Olyan részek is vannak természetesen, amelyek viszont sikerültek: a griff mellső lába és az ember keze csak az egyik oldalon látható. Ezen felül különösen feltűnőek az ember szakállának és bordáinak geometrikus jellegű körívei. Nehéz megítélni a kompozíció valódi jelentését, számomra az tűnik a legvalószínűbbnek, hogy a már korábban is megfigyelhető stíluskeveredés példáját láthatjuk. Ennek értelmében az állat-növény és állat-geometria mellett az állat-ember együttessel is számolhatunk, bár nagyon ritkán. Két korábban felállított típusomhoz nem került elő új tárgy. Ezek egyike az állatfejű indák (legjobb darabjának lelőhelyéről Szentes-Lapistó-típusnak elnevezett) 10., a másik pedig a Kárpát-medencén kívüli darabok 15. csoportja. Az egyik egy eleve nagyon szűk kör, a másik pedig meglehetősen esetleges, valójában nem is avar művészetet, hanem annak nemzetközi hatását jellemző anyag. A lényeges kategóriáknak viszont mindegyik egysége, sőt majdnem mindegyik alcsoportja is bővült új tárgyakkal. Az sem lényegtelen megfigyelés, hogy új csoport kialakítását igénylő veretünk nincs. Ennek megítélését más irányú kutatásoknak az enyémtől eltérő szempontjai természetesen módosíthatják. 2 Fancsalszky G.: Csatok, veretes övék. In: László Gy. -K. ÉryK. - FancsalszkyG. -FülöpGy. -Pásztor A. -SzentpéteriJ. - Vida T. - Vörös I. : A csákberényi avar temető. Budapest 1995. (Kézirat.) 296
