Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

közt ezt tanítani kellene. A két öregúr amúgy sem nagyon zavarta egymást, más volt az életritmusuk és időbeosztásuk. Zoltán bácsi egyre kevesebbet járt be, kivált hamarosan elkezdődő halálos betegsége miatt. Annál szívósabban járt Banner, erejét-életkedvét az Egyetemből merítette. A dékánok kocsit küldtek érte s kocsival vitték haza. A liftajtóban a közben liftessé degradálódott Fojtek bácsi várta a rá jellemző pisai ferde toronyhoz hasonló vigyázz állásban, vitte fel és hozta le a professzor urat. Mi sorban rapportra járultunk elébe, ezt elvárta s szívesen meg is tettük, mivel nem élt vissza az időnkkel. Nem, ugyanis dolgozott. Nemcsak utolsó tudományos munkáin, hanem élete főművén: Életrajzán. Kemény fedelű vaskos vonalas füzetekbe jellegzetes nagy betűivel végtelenül rótta a sorokat. Élete első szakaszának egy részletét sikerült megjelentetnie „A Lehel kürt szolgálatában" címmel, ebben 1913—1920 közötti jászberényi éveire emlékezett vissza. Sajnos erős öncenzúrával, a kényes — s emiatt igazán izgalmas — részleteket nem merte közzétenni (még azt gondolnák, a tanácstagok ellen izgat). A szegedi évekkel teljesen elkészült, 1969/70-ben már az elmaradt kongresszus története volt soron, — nagyon részletesen és alaposan, hiszen birtokában volt a teljes hivatalos levelezés. S nagyon keserűen. Nem tudom meddig jutott, melyik résznél ütötte ki egyre reszketegebb öreg kezéből a tollat a halál, de az 50-es évek elejéig biztosan eljutott. Hányadik kötetnél tartott azt sem tudom (hiszen táskájában mindig csak a soron lévőt hozta s vitte), azt pedig végképp nem tudom, mi történt az életrajzzal. Aki tud róla, örök hálára kötelezné a tanszéket, ha közölné, hol vannak a kötetek, vagy mivé lettek. Már 1960-ban aranydiplomás volt, 1970-ben Ő köszönte meg a rektornak az arany- és gyémántdiplomákat. És el se tudta képzelni, hogy ne tanítson. Az 1966/67. tanév 1. félévében mint „megbízott előadó" Európa korai vaskora címen hirdetett és tartott heti 2 órás előadást, vagyis olyasmiről beszélt, amit nem túlságosan szeretett, de hasznosnak látott. Mint már szó volt róla, szakmai — ezúttal testhez állóbb — speciális kollégiumot még az 1968/69. tanév I. félévében is elvállalt Rézkori problémák címmel. De nem ez volt a jellemző, — most jött el az idő arra, hogy élettapasztalatait a hagyománnyal ötvözve ráhagyja a legfiatalabbakra. Csakhogy már alig voltak, az utolsó nagyobb létszámú ősrégész évfolyamok az 1966/67. és 1967/68. évben már gyakorló évesek voltak. A 60-as évek végére csak néhány, a kis köpcös, méltóságteljes ősz öregurat tisztelő hallgató maradt, akik önszántukból vették fel óráit és vizsgáztak nála. Első csoportjuk Csorba Csaba (akit Bannernak sikerült egy Pósta Béla és kolozsvári régészeti iskola című diákköri dolgozat megírására is rávennie — ez utóbbi nyomtatásban is megjelent — Hor78