Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

lemre, a Rómer-gyűjteményből könnyű volt valóságos ősrégészeti kiállítást csinálni. Mégis „veszítettünk". Több okból. Akármit is állítottunk ki az ódon 1860. évi faliszekrényekben, akárhogyan is igyekeztünk „köríteni", az egész mégis úgy nézett ki, mintha az 1876. évi kongresszusra készült volna. László Gyula viszont megmozgatta a középkorosok-népvándorlás korászok számára a MMOK erőit, üveglemezeket, modern grafikát, fényképeket, remek színes feliratokat. Kétségkívül „profi" győzelem volt, mi pedig megtanultuk, hogyan lehet a keveset úgy tálalni, hogy sokat mutasson, — nagy hasznát vettük az 50-es évek múzeumi kiállítás-rendezéseiben. A megnyitón nem voltam ott, csúnya nyílt kelés volt a lábamon (Banner szerint azért, mert fekete harisnyát húztam, voltak ilyen különös falusi babonái). Mindenáron meg akart látogatni, azt hitte, a bánattól nem mentem be, másnap sürgősen bebicegtem. Noha — mint erről még szó lesz — nem volt sem társasági sem társulati ember, a kis baráti társasági kört nagyon kedvelte. Tanszéki „értekezletek" után, amelyek valójában mindenkor nélkülözték az értekezletek hivatali formaságait és merevségét, rendszerint meghívta tanszéke tagjait a Bristolba, a Kedvesbe vagy az Apostolok espressoba — ma már egyik sem létezik — kávéra s egy italra, s ott néha órákig tovább folyt a hamisítatlan „pesti" csevegés. Mindez ma már a múlté. Az egykori középiskolai tanár, majd a hallgatóival sok éven át együtt dolgozó és élő szegedi professzor fesztelensége bújt elő belőle a tanszéki tanulmányutakon. Ezekre neki először csak 1952 tavaszán nyílt lehetősége, a megelőző esztendőkben a választott magántanárok vették igénybe a lehetőséget választott hallgatókkal. Jó pár éven át vonattal jártuk be az országot, akkoriban ismertük meg alaposabban a városokat és múzeumokat. Aztán eljött az autóbusz — eleinte bérelt, majd az egyetemi — utak lehetősége s minden megváltozott. A program hallatlanul sűrű és gyors lett. Ekkor ismertük meg az őskor (pl. Tószeg, Nagytatársánc), az ókor és a középkor azelőtt vonattal elérhetetlen emlékeit. Banner méltóságteljesen ült jobbra elől s fáradhatatlanul gyalogolt velünk mindenhová, még a meredek várakra is felkapaszkodott. 15 év alatt háromszor jártuk be az országot vezetéssel, mondhatnám tövirőlhegyire. 1960-ban, programunk utolsó délutánján a kiáradt Tiszán csónakon keltünk át a mártélyi szigetre, hogy a halászcsárdában kipihenjük a fáradalmakat. Ekkor és ott kezdődtek el a híressé vált régész avatások, már a kezdet kezdetén olyan sikerrel, hogy János bácsi valósággal meghatódott: „itt és most új hagyomány született". Örömében az első felavatott I. évfolyamot ő vendégelte meg. A 60-as évek közepéig mindig velünk volt s egyre elégedettebben figyelte egy új kollektíva kialakulását. — Sajnos a hagyományból nem lett hagyomány; ha nincs aki őriz61