Fodor István (szerk.): Emlékkönyv Banner János születésének 100. évfordulójára (Szeged, Móra Ferenc Múzeum, Magyar Nemzeti Múzeum, 1990)

Bóna István: A budapesti egyetem professzora

rosi utcának, itt talált magának otthont a 16. számú ház földszintjén (mint ironikusan emlegetni szokta „alagsorában", — valóban: a lakásba lefelé kellett egy lépcsőt lépni) egy nem nagy, de két idős embernek megfelelő lakásban. Mindvégig szerette, ha itt látogatták, munkatársaithallgatóit gyakran meghívta, „kirendelte". Jobban, felszabadultabban érezte magát ebben a vidékies környezetben, ahol a nagyszoba nagy ablakai virágokra és fákra nyíltak, s magát a derűs szobát a kicsiny, de jól összeválogatott könyvtáron kívül (teljes Archaeologiai Értesítő sorozata volt!) legalább ennyire jól összeválogatott régi népi kerámia, főleg vásárhelyi fazekasok készítményei díszítették, mint a — szerencsétlenségére — majd mindenkor sötét egyetemi hivatali szobáiban. Vendégei számára elmaradhatatlan volt a kávéfőzés szertartása, az asztal kellős közepére helyezett üveglombik buborékolása, nők számára az édes, férfiak számára az erős ital, — tudta, ki mit szeret. Egyelőre azonban még 1946-ot írtak. Helyzete, kilátásai a megtisztelő rangemelkedés ellenére sem voltak rózsásak. Nem tudta, hogyan fog kijönni Alföldivel. Alföldi ugyan 1930-tól az Érem- és Régiségtani Intézet igazgatója volt, tehát egy másik — az ősi — tanszéké, de nem titkolta, hogy önmagát tekinti „a magyar föld régészete professzorának". 1938-ban Alföldi hívta újból életre — nem is könnyen — az önálló Ősrégészeti Intézet s hozta Tompa Ferencet az egyetemre, 1945-ben saját elgondolásai szerint alakította át Hekler Antal egykori intézetét Klasszika Archaeologiai Intézetté s nevezte ki élére Oroszlán Zoltánt. A két tanszéket afféle filialenak tekintette s alkalomadtán úgy is kezelte. Az Ősrégészeti Intézetben készült kiemelkedő disszertációkat már Tompa idejében a Dissertationes Pannonicae kötetei közé sorolta be, s ezen a tényen az sem változtatott, ha vele együtt úgy fogalmazunk, hogy „helyet biztosított" a sorozatban őskori témájú disszertációknak is. Az őskor befejező szakaszát, a kelta-kort kifejezetten saját disciplinaként kezelte olyan sikerrel, hogy e korszakot még ma sem sikerült jogos tulajdonosának, az ősrégészetnek teljesen visszahódítania. Noha évekkel fiatalabb volt mindkét professzor társánál (ugyanígy már Tompánál is!), éreztette velük, hogy ő a főnök, néha az is megesett, hogy előszobáztatta őket. A tisztázatlan viszony 1947. március 20-án váratlanul megoldódott, Alföldi e napon úgy utazott külföldre, hogy többé nem tért vissza. Ezzel azonban a feszültség, amelyet Alföldi joviális mű-népies modora legalább a felszínen láthatatlanná tett, nem oldódott meg, sőt hamarosan a felszínre került. Banner még el sem foglalta katedráját, máris megérezte a veszélyt s igyekezett elhárítani. Teljes erővel belekapaszkodott Tompa Ferenc örökébe, egy pillanatig sem hagyva kétséget afelől, hogy önmagát Tompa s csakis Tompa utódjának tekinti. Már nagyszabású székfoglalóját Tompa emlékének szentelte, három folyóiratban külön-külön is mél44