Nagy Ádám - Ujszászi Róbert szerk.: A VIII. Numizmatika és a Társtudományok Konferencia. Szeged, 2009. október 7-9 (Szeged, 2011)

Nagy Ádám: Látogatóbarát múzeum — és numizmatikai tudomány?

Nagy Ádám — hogy ha a hivatal maga is túlélési technikákról gondolkodik, hogy ezek mire lesznek jók — különösen, ha minden megyében más és más túlélési technikát találnak ki — hogyan válhatnak hatékony, egységes, magyar múzeumüggyé, hacsak nem egy sajátosan összetákolt, magát ide-oda vonszoló magyar múzeumüggyé nem; — hogy, ha a múzeum lényegében törvényt sért ellátatlan feladatai miatt — jóllehet még soha sem vonták felelősségre ezért, mert ez persze nem fáj mint az egészség, nem snassz mint a lehasznált iskolák —, de a fenntartó (vagy immár inkább tulajdonos???) hogyan terhelhet rá sok plusz feladatot, elvárást, szolgáltatást a kellő feltételek biztosítása nélkül. Értem, tudom, hogy valamit csinálni kell! Nosza! Soha nem kérdeztek meg gyakorló, elismert közművelődési szakembereket elméleti síkon sem, puszta hivatalnoki buzgalomból sem, hogy hogyan lehetne fölépíteni, összehangolni, mire lenne szüksége az intézménynek a feladatai színvonalas ellátásához. Most miért és hogyan gondoljuk végig az adott, vagy a szűkülő, vagy a lehetséges, stb. támogatási lehetőségek szempontjából, s csakis ebből a szempontból? Vajon nem kötnek, egyáltalán, kit kötnek a jelenlegi jogi keretek? (Összefoglalóan, alapot jelentve az 1997. évi CXL. törvény. A törvény csak általános lehet, nem írja le, hogy milyen múzeumot akar, a finanszírozás biztosításának hiányában.) Ki dolgozzon ki normatívákat, ne adj' isten helyi normatívákat? Mire alapozva, vagy éppen a múzeumügyben is négyévenként újat és újat? Itt végképpen a feje tetejére áll bennem a dolog. Meg kell említeni még egy idevágó igen lényeges, külön elemzést igénylő kérdéskört, mégpedig a megváltozott körülmények között kialakult műtárgy piac kérdését, és az ezzel szoros összefüggésben lévő magángyűjtői kör kérdését. E témakörben a numizmatika erőteljesen érintett. A „közgyűjtők" és magángyűjtők lehetséges együttműködésének már létező jó példáival rendezni kell e kétféle módszer több évtizedes öntörvényű, mára sajnos zavaros viszonyait. Ma, amikor áttekinthetetlen és beláthatatlan a műtárgypiac, nem azonosíthatjuk ezzel az igazi, igényes gyűjtők értékőrző és -mentő munkáját. Nemzeti értékeink, kultúrtörténetünk rendkívül szerteágazó műfajú emlékei most egyszerű „használtcikké" degradálódnak. Egy egészségesen működő értékmentésben minden résztvevőnek meg kell adni és találni a maga megfelelő helyét. Úgy gondolom, — csak ismételni tudom — hogy mindenek előtt a közgyűjtemények számára kellene megfelelő jogi háttérrel és természetesen felkészültséggel, szervezettséggel, anyagiakkal értékmeghatározó és értékmegőrző lehetőséget teremteni. A gyűjtés közügy.

6 Azt látom, hogy a ma egyedül preferált gazdaságossági szempontok alapján a múzeumot is csak, mint gyárat tudják elképzelni a fenntartók, ahol az új termé6 Nagy Ádám: Közgyűjtemény — magángyűjtemény. A múzeumügy régi és új [azonos] dilemmái. Szeged, 1998. november; 64-66. 12