Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

nem szűnt meg ezen — román és orosz közvetítéssel — megkísérelni változtatni. Sajnos sikertelenül. Jóval később, maga II. József császár is úgy észlelte, hogy a szerbek szinte az anyatejjel szívták magukba a magyargyűlöletet. A magyar rendek sem tekintettek ugyan nagyobb szimpátiával a megkérdezésük nélkül különleges jogokhoz juttatott szerbekre, a szerbellenesség azonban legfeljebb csak azokon a területeken vált köznépi érzületté, ahol az együttélés folytán sűrűn adódott alkalom a közvetlen konfrontációra. Bár akadtak vegyest szerbek és magyarok által lakott falvak is, általában külön települtek. Jellemző, hogy Pécska korában csak a településen belül elkülönült lakossága idővel szétköltözött Magyar-, illetve Rác-Pécskára. Alig zárult le a Rákóczi-szabadságharc, Magyarország délkeleti részén és előterében olyan események történtek, amelyek újabb átrendeződést indítottak el a magyarországi szerbség körében. Részben, mert Temesvár visszavételével (1716) újabb - lényegében üres, de legalábbis (ráadásul főként szerbek által) ritkán lakott — területek nyíltak meg, részben pedig, mert Belgrád (1717) visszaszerzése ismét felcsillantotta a reményt Szerbia legalább részleges felszabadítására. Az összefüggő szerb tömbtől viszonylag elszigetelt Tolna megyei rácok már 1716-ban a Szerémségbe és Szlavóniába húzódtak. Az újabb, 1737/1739. évi szerbiai háború során a császári seregek ismét elvesztették Belgrádot, mire — Arsenije Jovanovié pedi pátriárka vezetésével — újabb menekülőhullám érkezett Magyarországra. (Meglehet persze, hogy a menekülők bizonyos, esetleg nagyobbik része azon határőrökből állott, akik részt vettek a hadműveletekben és — mint a fejleményekből kiderült, túl korán — visszatelepültek Szerbiába.) Ugyanez megismétlődött az 1787/1789. évi osztrák-török háború sodrában is, amikor II. József hadai ugyan ismét visszafoglalták Belgrádot és néhány kisebb várat, de a szerbiai hódoltság felszámolására ezúttal sem kerülhetett sor. Eközben viszont folyt a szerbek kivándorlása is: a század közepén, II. Katalin cárnő hívására, jelentős számú magyarországi — túlzó források szerint százezer — szerb vándorolt ki Oroszországba, a Dnyeper és a Bug folyók között még megalapítván „Új Szerbiát". (A szerb nemzeti egyház már a 17. században élénk kapcsolatokat alakított ki Moszkvával, ahonnan könyveket, utóbb, a 18. században tanítókat kapott. Hovatovább az egész szerbség a „nagy testvért" kezdte látni Oroszországban, amelynek segítésére bizton számíthat.) Kezdetben az Udvari Kamara sem a magyarokat, sem a szerbeket nem akarta beengedni a visszafoglalt terület városaiba, a Hadi Tanács azonban buzgón osztogatta az utóbbiaknak az üres telkeket Budán és Pesten, s így