Zombori István (szerk.): A SZERBEK MAGYARORSZÁGON (Szeged, 1991)

Szakály Ferenc: Szerbek Magyarországon – szerbek a magyar történelemben (Vázlat)

külvilággal, s arra nem is vágyik. Másunnan, későbbi korokból is ismerve a szerb társadalom visszamaradottságát és a görögkeleti egyházak megcsontosodottságát, e jellemzéseket nem írhatjuk minden további nélkül az elfogultság számlájára. Mindez nemigen kelt bizalmat a „szerb gazdálkodás" fejlődő- és alkalmazkodóképességét illetően. A szerb betelepedést a hosszú folyamatok felől nézve mégis egyértelműen pozitívan kell értékelnünk. Még az általuk itt meghonosított alacsonyabb szint is több volt, mint a semmi, hiszen e betelepülés nélkül az ország hatalmas térségei maradtak volna műveletlenül, mivel a magyarság ezen puszták benépesítését saját erejéből aligha végezhette volna el. S általában a többi etnikum népi határa is túlontúl messze esett ezektől, semhogy ide is kiterjeszkedhessenek. (Még akkor is, ha azok a nyugati katonák, akik a 17. század végén, már a szerb településhálózat elpusztulása után itt megfordultak, úgy találták, hogy az ország addig szerbek lakta részén kevés nyoma mutatkozik az emberi kéznek.) Bár a Szerémség és talán a Temesköz nagy része kivételével az elmenekült magyar földesuraknak a királyi Magyarországról és Erdélyből sikerült adózásra kényszeríteniük a szerb lakosságot is, ők többnyire egészen másként vélekedtek a kérdésről, mint mi. Nem azért, mert a rácok megregulázása általában is nehezebben ment, mint a magyar jobbágyoké, s nem is azért, mert lényegesen kevesebb haszonra számíthattak tőlük, mint emezektől. Elsősorban azért, mert a „közjó" — vagyis: a magyar államiság és a földesúri magánérdek — veszélyeztetőit látták bennük. Némi joggal, ha figyelembe vesszük, hogy a magyarországi várak többségében a szerb parasztok — muszlim hitre tért vagy pravoszláv vallásúnak megmaradt — rokonai alkották a „török" helyőrséget, s hogy török oldalon szinte egészében mozgósítható haderőként számoltak a falvakban élő szerbekkel is. Hódoltsági szerbet akkor sem szívesen engedtek be a magyar várakba, ha éppen adót hozott, s magyar részről eleve reménytelennek vélték, hogy a magyar közigazgatást és jogszolgáltatást rájuk is ki lehet terjeszteni, jóllehet a magyarok lakta hódoltsági részeken a 17. század közepétől fogva a magyar hatóságok már kiszorították a törököket az ilyen ügyek intézéséből. Gyanakvásuk indokoltnak mondható, hiszen közismert, hogy a szerb lakosság messze bennsőségesebb kapcsolatban állott a megszálló apparátussal, mint magyar sorstársai, akiket magyar törvények is tiltottak e kapcsolat elmélyítésétől. Jellemző apróság, hogy a török rabságból szököttek nem számíthattak a szerb lakosság támogatására, annál inkább arra, hogy feladják őket a megszálló hatóságoknál.